Sokan gondolták róla korábban, hogy ha egy nő „megesett”, akkor már bármit szabad vele. Benedek azonban nem tartozott közéjük. Lilla pontosan látta a tekintetén, hogy nőként néz rá, nem testvérként, mégis volt benne valami tartózkodás: sosem lépte át azt a határt, amit ő nem engedett.
– Csak nem az a félnótás tetszik neked? – kérdezte egyszer az apja gyanakodva.
– Ugyan már, honnan veszed? – kapta fel a fejét Lilla.
– Annál jobb. Mert én már kinéztem neked valakit.
– Nekem nem kell senki! – csattant fel.
– Majd meglátjuk, mit akarsz te – zárta le az apja.
Azt hitte, üres fenyegetés az egész. Egyik este azonban, amikor hazatért a munkából, az anyja már a kapuban várta.
– Gyere gyorsan, vendégünk van!
– Miféle vendég?
– Mindjárt megtudod.
A látogató Levente volt a szomszéd faluból. Tíz évvel idősebb nála, özvegy, két kisgyerekkel. A felesége évekkel korábban különös körülmények között tűnt el, később az erdőben találták meg. Lillát kirázta a hideg Levente pillantásától és a kétértelmű megjegyzéseitől.
– Nekem mennem kell – állt fel hamarosan.
– Elkísérlek – ajánlotta fel a férfi.
Ahogy sejtette, alig értek ki az utcára, máris magához akarta húzni, csókokkal ostromolta. Lilla alig tudta lerázni.
Másnap Benedek állta el az útját.
– Szóval így állunk? – kérdezte feszülten. – Nekem kéreted magad, neki meg rögtön puszit osztasz?
– Te ezt honnan veszed? – csattant fel Lilla.
– Tegnap átmentem hozzád. Gondoltam, végre meghívom magam egy teára. És mit látok? Téged azzal.
Látta, ahogy Benedek torkán megfeszül az izom, az ökle ökölbe szorul. A féltékenysége annyira nyilvánvaló volt, hogy Lillának önkéntelenül mosolyra húzódott a szája.
– Ha már jöttél, gyere most teára – mondta végül.
A konyhában, a gőzölgő csészék fölött Lilla mindent elmesélt: milyen rettegésben élt akkor a raktárban történtek után, hogyan beszélte rá az apja, hogy egy darab vasért cserébe vonja vissza a feljelentést, és hogyan menekült át a szomszédhoz, csak hogy ne kelljen otthon maradnia.
– Most pedig az a terve, hogy bead dajkának Levente gyerekei mellé, ő meg ráteszi a kezét a házamra – tette hozzá keserűen.
Benedek némán, összpontosítva hallgatta, és egyetlen szóval sem szakította félbe.