A férfi sokáig hallgatott, majd váratlanul megszólalt:
– Gyere hozzám feleségül. Ha a nevemet viseled, békén hagynak. A saját gyerekeidet terelgeted majd, nem másét.
Lilla elfordította a tekintetét, hangja tompán csengett.
– Nekem nem lehetnek gyerekeim… Akkor, a raktár után… teherbe estem. Anyám orvoshoz vitt. Később, amikor Gábor már családot akart, kivizsgáltattam magam. Azt mondták, én rontottam el mindent azzal a döntéssel…
Benedek arca elsápadt. Korábban is beszélt arról, mennyire vágyik gyerekre – és melyik férfi ne álmodna örökösről?
– Látod? Nem én vagyok az, akire szükséged van – tette hozzá Lilla keserűen. – Keress magadnak mást.
A férfi szó nélkül felállt, és elment. Lilla pedig egész este zokogott, míg ki nem sírta minden erejét.
Hajnalban kiabálás riasztotta fel. Először azt sem tudta, hol van. Füstszag csapta meg az orrát. Tűz! – hasított belé a rémület. Hálóingben rohant ki az utcára.
A szülei háza előtt egy autó lángolt. Az ég még sötét volt, a tűz vörös fénye magasra csapott, szinte a csillagokig. Az emberek vödrökkel futkostak, kiabáltak, próbálták megfékezni a tüzet, de látszott: a kocsinak vége. Csak az volt a kérdés, átterjed-e a házra.
Benedek is ott sürgött-forgott a többiek között. Csak egyszer nézett Lillára, de abból a pillantásból mindent megértett. Mennyire gyűlölte azt az autót… És most már nem létezett. Könnyek gördültek végig az arcán, ám ezek nem a fájdalom könnyei voltak, hanem a felszabadulásé.
Amikor végre eloltották a tüzet, Benedek odalépett hozzá, és leült mellé a lépcsőre.
– Fogadunk örökbe – mondta határozottan, és átkarolta a derekát.
Keleten halvány rózsaszínbe fordult az ég alja. Lilla a vállára hajtotta a fejét.
– Költözzünk hozzád. Vigyék csak ezt a házat, ha annyira akarják. Csak hagyjanak végre békén.
– Természetesen. Szerinted apámmal magunknak építjük az új házat?
Benedek magához ölelte, és Lilla akkor értette meg igazán: nem hibás, nem selejtes. Ugyanolyan nő, mint bárki más – és végre szabad.