Lilla azonban hallani sem akart róla. Nem volt hajlandó visszaköltözni abba a házba, amelyhez annyi keserű emlék kötötte, és azok közé az emberek közé sem, akiknek a sérelmeit képtelen volt elfelejteni.
– Önző vagy! – kiabálta át egyszer az anyja a kerítés fölött.
Véletlenül futottak össze azon a napon is. Lilla a boltból tartott hazafelé, karjai tele liszttel és cukorral megrakott szatyrokkal. Ahogy a faluban sokan, ő is a tehenészetben dolgozott, és fizetéskor mindig betárazott alapélelmiszerből. Nem tudott egyszerre mindent hazacipelni, ezért több fordulót tett.
– Elvihetlek kocsival – ajánlotta fel korábban az apja nem egyszer.
De Lilla egyetlen alkalommal sem ült be abba az átkozott autóba, és esze ágában sem volt változtatni ezen. Amikor most motorzúgást hallott maga mögött, azt hitte, megint az apja az. A kocsi azonban Benedeké volt, az egykori osztálytársé, akit már három éve nem látott.
– Szállj be, hazaviszlek – szólt oda egyszerűen.
Lilla csak megrázta a fejét. Benedek erre leállította a motort, otthagyta az autót az út szélén, kivett egy szatyrot a kezéből, és szó nélkül mellé szegődött.
Alig változott: ugyanolyan vékony maradt, és a fülei is éppúgy elálltak, mint régen.
– Meghívsz egy teára? – kérdezte kisvártatva.
Lilla gyanakodva nézett rá.
– Mit akarsz tőlem?
– Tetszel nekem – felelte kertelés nélkül.
– Hiszen soha nem is beszélgettünk!
– Nem hát. Észre sem vettél. Pedig hatodik óta beléd voltam esve.
– Az régen volt.
– És akkor mi van?
– Semmi – zárta le a lány.
Teával végül nem kínálta meg, Benedek mégsem tágított. Hol a munkahelyénél várta, hol a bolt előtt bukkant fel, segített hazacipelni a csomagokat, vagy csak mellette baktatott, és mesélt. Nemrég jött haza északról, ahol annyit keresett, hogy autóra is futotta, az apjával pedig házat építettek. Lillát eleinte bosszantotta a kitartása, később azonban megszokta a jelenlétét. Attól tartott csak, hogy egyszer majd túl messzire megy – sok férfi próbálkozott már nála korábban, különösen még a házassága előtt.