Az éjszaka azonban nem hozott megnyugvást. Eszter csak forgolódott a sötétben, miközben Balázs egyenletes, mély szuszogása töltötte be a hálót. A férfi békésen aludt, benne viszont kavargott minden: sértettség, hitetlenkedés és egyre növekvő indulat.
— Balázs… — bökött oldalba óvatosan. — Fenn vagy?
— Hm? Mi történt? — motyogta álmosan, felé fordulva.
— Komolyan azt várod, hogy én vállaljam át Réka autóhitelét?
Balázs fáradt sóhajjal ült fel.
— Eszter, ezt inkább reggel…
— Nem. Most akarok választ.
A férfi végül felkönyökölt. — Nálunk ez mindig így ment. A családban összetartunk. Ha baj van, segítünk egymásnak.
— Segítség? — csattant fel Eszter halkan, de élesen. — Ez nem segítség, hanem kihasználás! Az én keresetemből akarnak új kocsival járni!
— Azt mondták, visszafizetik…
— Ahogy a felújítási kölcsönt is? — vágott közbe. — Emlékszel még rá? Láttad valaha azt a pénzt viszont?
Balázs zavartan hallgatott. — De hát anya…
— Pontosan! — Eszter felkapcsolta az éjjeli lámpát. — Én nem leszek senkinek a családi kasszája!
Másnap reggel az első dolga az volt, hogy felhívja Júliát.
— Nem fogod elhinni, mit találtak ki! — tört ki belőle. — Azt szeretnék, ha én fizetném Rékáék autóhitelét.
— Tessék? — háborodott fel a barátnője. — És Balázs mit szól ehhez?
— Még támogatja is. Jön a szokásos szöveg: „család, hagyomány, összetartás” — utánozta keserűen.
— Ugye nemet mondasz?
Eszter habozott. — Ha beleegyezem, soha nem lesz vége. Ha viszont elutasítom, kitör a családi háború.
— Gondold végig, most is mire tartanak — jegyezte meg Júlia. — Pénzforrásnak. Ha egyszer beadod a derekad, mindig te leszel a megoldás.
A beszélgetés után Eszter leült a laptop elé, és rákeresett hasonló történetekre. Fórumok tucatjai voltak tele panaszos bejegyzésekkel: manipuláló rokonok, soha vissza nem fizetett kölcsönök, megromlott házasságok. „Ne vállald át más tartozását!”, „A határok hiánya tönkreteszi a családi költségvetést” — sorjáztak a figyelmeztetések.
Este megcsörrent a telefon.
— Nos? — csendült fel Réka türelmetlen hangja. — Holnap mennénk a bankba. Mondhatom, hogy jössz?
— Még nem döntöttem — felelte Eszter higgadtan.
— Mit kell ezen ennyit gondolkodni? Már mindenkinek elújságoltam, hogy meglesz az autó!
— Ez a te döntésed volt — válaszolta Eszter, meglepve saját határozottságán.
— Most komolyan cserben hagyod a családot? — emelte fel a hangját Réka.
— Nem én vettem fel a hitelt, és nem is fogom törleszteni — mondta lassan, tagoltan.
A vonal túlsó végén jeges csönd támadt. — Anyának igaza volt rólad… — kezdte Réka, de Eszter nem várta meg a mondat végét. Megszakította a hívást. A keze remegett, ám belül furcsa szilárdság költözött belé.
Alig telt el egy óra, amikor újra csörgött a telefon. Ezúttal Mónika volt az.
— Eszter, ez gyerekes makacsság! — korholta élesen. — Réka sír miattad. Fogalmad sincs, mit jelent a család?
— De igen, pontosan tudom — felelte visszafogottan. — És épp ezért nem vállalom ezt a terhet.
— Önző vagy! — csattant a válasz, majd a vonal megszakadt.
Amikor Balázs este hazaért, Eszter papírok fölé hajolva ült az asztalnál, számológéppel a kezében.
— Mire készülsz? — kérdezte értetlenül.
— A megbeszélésre. Írásba foglalom az elutasítást.
— Ez túlzás! — sápadt el Balázs. — Halálosan megsértődnek.
— Inkább a sértődés, mint másfél millió forint mínusz a költségvetésünkben — felelte nyugodtan.
A férfi nem válaszolt azonnal. Eszter a tekintetében bizonytalanságot látott — és talán halvány elismerést is.
A következő napok feszült csendben teltek. Balázs kedvetlenül járt-kelt, a rokonok hívásait többnyire figyelmen kívül hagyta. Eszter közben tudatosan készült: kinyomtatta a havi bevételeiket és kiadásaikat, tételesen összeszedte a rendszeres költségeket, és jegyzeteket készített, hogy a közelgő családi egyeztetésen világosan, érthetően tudja képviselni az álláspontját.