…részletesen lajstromba vette az összes kiadást, és megfogalmazta az írásos elutasítást is.
— Balázs, elkísérsz holnap? — kérdezte csendesen a találkozó előtti estén.
A férfi a halántékát masszírozta. — Nem is tudom… Anyám felhívott. Azt üvöltötte a telefonba, hogy papucs lettem.
— És te komolyan adsz erre? — nézett rá Eszter higgadtan.
— Nem igazán, csak… — habozott. — Nem lehetne ezt valahogy enyhébben intézni? Valami kevésbé éles visszautasítással?
— Mondd meg, hogyan? — tárta szét a kezét Eszter. — Egy udvarias „sajnálom, de nem” náluk sosem ért célt. Már kipróbáltam.
Vasárnap délután megérkeztek Mónika házához. A nappali zsúfolásig tele volt: Réka a férjével, az unokaöcsök, Balázs nővérei — mindenki jelen volt. A fogadtatás fagyosra sikerült.
— Végre ideértetek — vetette oda Mónika köszönés helyett.
— Szép napot mindenkinek — felelte Eszter nyugodtan, majd helyet foglalt az asztalnál.
— Na, mire jutottál? — Réka összefont karokkal bámult rá. — Az autó egy hete ott áll nálunk!
— Döntöttem — mondta Eszter, és az asztalra tette a mappát. — Írásba foglaltam a válaszomat.
— Írásba? — húzta össze a szemöldökét Mónika. — Könyvvizsgáló lettél hirtelen?
— Szeretném, ha minden tisztán látszana — felelte Eszter, és kinyitotta a dossziét. — Ez a mi havi költségvetésünk. Az én fizetésem ötvenkettő, Balázsé negyvennyolc ezer forint. Ebből harmincöt megy el a jelzáloghitelre, tizenöt a rezsire, harminc az élelmiszerre és egyéb kiadásokra.
— Ez most valami előadás? — horkant fel az egyik nővér.
— Nem előadás, hanem számok — vágta rá Eszter. — Összesen körülbelül húszezer forint marad kettőnknek havonta. Ti pedig azt várjátok, hogy plusz ötvenezret fizessünk a ti hitelrészletetekre.
— Megmondtuk, hogy visszaadjuk! — csattant fel Réka, arca elvörösödött az indulattól.
— Miből és mikor? — kérdezett vissza Eszter nyugodtan. — Nincs állandó munkahelyed. A férjed kevesebbet keres, mint Balázs. Hogyan térítenétek meg?
A helyiségre súlyos csönd telepedett.
— Most már a mi pénzügyeinkben is turkálsz? — fuldoklott a felháborodástól Mónika.
— Nem a tiéteket számolgatom, hanem a sajátunkat — felelte határozottan Eszter. — És nem fogok beszállni más autójának törlesztésébe.
— Máséba? Hát család vagyunk! — kiáltotta Réka.
— A család nem egyenlő azzal, hogy valaki köteles feneketlen pénztárcaként működni — mondta Eszter, és elővette a nyilatkozatot. — Itt van leírva: nem vállalom át a hitel fizetését. Sem most, sem később.
— Nincs benned szégyen? — fordult Mónika Balázshoz. — És te csak hallgatsz? Tényleg ennyire befolyásolható lettél?
Balázs eddig a padlót nézte, vállai görnyedten lógtak. Most azonban felegyenesedett.
— Anya, Eszternek igaza van — mondta csendesen. — Ezt a kölcsönt nem tudjuk és nem is fogjuk fizetni.
— Tessék? — Mónika arca elsötétült. — A saját véred ellen fordulsz?
— A saját családomat védem — felelte Balázs, és megszorította Eszter kezét. — A mi közös családunkat.
A szobában egyszerre tört ki a lárma. Réka felugrott, kiviharzott, a férje hálátlanságot emlegetett, Mónika csak hitetlenkedve csóválta a fejét.
— Részemről ennyi — állt fel Eszter. — A ti hiteltek a ti felelősségetek. Nem vállaltam, hogy eltartsalak benneteket.
A felzúdulás közepette indultak kifelé. Eszter csak akkor engedte ki a levegőt, amikor már az autóban ültek.
— Hogy érzed magad? — kérdezte halkan Balázs.
— Megkönnyebbültem — mosolyodott el. — És te?
Balázs beindította a motort. — Furcsa… de hosszú évek után először nem érzem magam sarokba szorítva. Inkább… szabadnak.
Hazafelé alig beszéltek, mégsem volt nyomasztó a csend. Inkább békés, összetartó hallgatás volt ez. Eszter tudta, hogy valami alapvető változott meg közöttük, és ezért a fordulatért minden kellemetlen szó megérte.
Két teljes hét telt el úgy, hogy senki sem kereste őket. Mónika nem telefonált, Rékától sem érkezett üzenet. Eszter nem tudta, megkönnyebbüljön-e, vagy inkább készüljön fel arra, hogy a vihar csak most gyűjti az erejét.