A férj családja természetesnek vette, hogy a meny állja majd az ő autóhitelüket – ám nem sejtették, milyen reakcióra számíthatnak.
— Eszter, hallottad már? Új kocsit veszünk! — hajolt oda hozzá Réka, Balázs nővére, mézes-mázos mosollyal az arcán.
A vasárnapi ebéd a megszokott mederben zajlott: hangos beszélgetések, csörömpölő evőeszközök, túlfűtött családi légkör. Eszter a férje oldalán ült, udvariasan figyelt, de belül továbbra is kívülállónak érezte magát, hiába telt el már két év a házasságukból.
— Nem is tudtam róla — válaszolta nyugodtan, miközben belekortyolt a teájába. — Milyen típust néztetek ki?
— Egy Kiát! El sem hiszed, milyen gyönyörű a belseje! — lelkendezett Réka, szinte ficánkolva az izgalomtól. — Már ki is próbáltuk, és akár holnap elhozhatjuk a szalonból!
A szoba másik végéből az anyós jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
— Azért akadt egy apró nehézség a finanszírozással.
Eszter gyomra összeszorult. A hangsúly előrevetített valamit, amitől már előre rossz érzése támadt.
— Arra gondoltunk — hajolt közelebb Réka bizalmasan —, hogy mivel neked biztos állásod van… stabil fizetéssel… könyvelőként úgyis jól bánsz a számokkal…
Eszter lassan letette a villáját. — Mit szeretnél ebből kihozni?
— Csak átmeneti segítség lenne! — vágott közbe Réka gyorsan. — Felvennéd a hitelt a nevedre, és fizetnéd a részleteket. Természetesen mindent visszaadunk. Szavamat adom!
A levegő mintha megfagyott volna az étkezőben. Minden tekintet Eszterre szegeződött, mintha teljesen magától értetődő kérést fogalmaztak volna meg.
— Jól értem, hogy azt várjátok, én törlesszem a ti autótokat?
— Ugyan, ne dramatizáld — szólt bele az anyós. — Egy család vagyunk. Ilyenkor az ember segít.
— Pontosan — bólogatott Réka. — Benned megbízunk.
— Mekkora összegről beszélünk? — kérdezte Eszter kimérten, bár belül már forrt benne az indulat.
— Mindössze egymillió-hétszázezer forint. Három év alatt kényelmesen letudható — legyintett Réka.
— Tessék? — Eszter kis híján félrenyelte a teát. — Ez majdnem a teljes éves fizetésem!
Pillantása Balázsra siklott. A férfi makacsul a tányérját nézte.
— Te tudtál erről? — kérdezte halkan, de élesen.
— Beszéltünk róla… — motyogta Balázs.
— És szerinted ez rendben van?
— Eszter, ők a családom. Nyilván visszafizetik.
— Természetesen! — csattant fel Réka. — Miért, talán nem bízol bennünk?
Eszter nem felelt azonnal. Fejében villámgyorsan pörögtek a számok: a saját lakáshitelük, a rezsi, a bevásárlás, a megtakarításaik. És most még egy kölcsön egy autóra, amihez semmi köze?
— Ezt át kell gondolnom — mondta végül.
— Mit kell ezen gondolkodni? — csóválta a fejét az anyós. — Most már közénk tartozol.
— Ne legyél már ilyen szűkmarkú, Eszter néni! — szólt közbe az egyik unokaöcs nevetgélve.
Eszter felállt. — Soha nem vettem fel hitelt más helyett. Időt kérek.
— Vagy inkább sajnálod ránk a pénzt? — húzta össze a szemét Réka.
— Hagyd már — dörmögte Balázs, de nem volt benne igazi határozottság.
— Nem értem, mi ebben a probléma! — folytatta Réka. — Nem idegenek vagyunk!
Eszter szó nélkül a konyhába ment. A keze enyhén remegett. Miért érzi úgy, mintha ő tett volna valami rosszat? Egész életében felelősen gazdálkodott, félretett, sosem adósodott el. Most pedig természetesnek veszik, hogy mások vágyait finanszírozza?
Balázs követte.
— Mi ütött beléd? — kérdezte halkan.
— Te egyáltalán felfogod, mit kérnek? — fordult felé. — Ez hatalmas összeg.
— Nem maradnánk egyedül vele. Visszakapnád.
— Mikor? Hogyan? Rékának évek óta nincs stabil munkája!
— De mégiscsak a testvérem…
— A te testvéred — vágta rá Eszter. — És úgy tűnik, már döntöttél is helyettem.
Ebben a pillanatban valami megszilárdult benne. Nem puszta harag volt, inkább hideg elhatározás. Nem vállalja át ezt a terhet. Sem most, sem később.
Az este hátralévő része feszültséggel telt. Hazafelé az autóban alig szóltak egymáshoz, és amikor lefeküdtek, a kimondatlan szavak súlya ott nehezedett közöttük a sötétben. Eszter érezte, hogy ez a történet még korántsem ért véget, és tudta, hogy előbb-utóbb újra szembe kell nézniük a kérdéssel.