Az első nap még minden olyan ártatlannak tűnt. Ölelések, nevetés, frissen sült sütemény illata lengte be a lakást. Azt hittem, könnyű lesz. Aztán jöttek a finomnak álcázott megjegyzések: „Nóra, biztos, hogy így kellene feltenni azt a függönyt?” Majd az étrendem került terítékre, később az otthoni munkám lett céltábla. Szép lassan a kedves tanácsok ellenőrzéssé változtak.
Hajnalka elkészítette Gergő kedvenceit – természetesen „pont úgy, ahogy ő szereti”, nem úgy, „ahogy én soha nem tudom olyan ízletesre”. Gyakran felemlegette az egyetemi menyasszonyt, aki állítólag milyen gondoskodó volt, és mennyire értett a férfiakhoz. Ha csörgött a telefonom, és én épp zuhanyoztam, gondolkodás nélkül felvette helyettem.
Valahányszor megpróbáltam halkan tiltakozni, Gergő mindig ugyanazzal hárított: „Csak jót akar.” „Tapasztaltabb nálad.” „Ne bántsd anyát, eleget szenvedett már.”
És most eljutottunk ide. A holmimhoz. Az utolsó kis szigethez, ami még az enyém volt.
– Nem fogok bocsánatot kérni – mondtam csendesen, de határozottan. – Csupán annyit kértem, hogy tartsák tiszteletben a személyes teremet. Ez nem hiszti, hanem alapelv. Én sem túrom át az ő táskáját, amikor hozzánk jön. Nem rendezem át a dolgait abban a szobában, ahol lakik.
– Vendégszoba – javított ki Gergő élesen. – És ez a mi közös otthonunk. Anya csak barátságosabbá teszi.
– Kinek barátságosabbá? – bukott ki belőlem. – A parfümjeim nem ott vannak, ahol megszoktam. A papírjaimat átpakolta. Itt dolgozom, minden dokumentumnak megvan a maga helye. Amikor ő átrendezi, semmit nem találok. Olyan, mintha felforgatták volna az egész életemet. Nem érzem jól magam a saját lakásomban!
Hajnalka zokogása felerősödött. – Ne haragudj rám, kisfiam. Úgy látszik, már nem értek semmihez. Csak egy fölösleges, öreg asszony vagyok. Talán jobb lenne visszamennem a kis panellakásomba…
– Mama, kérlek, ne mondj ilyet. Szükségünk van rád – Gergő magához szorította, és olyan tekintettel nézett rám, mintha valami szörnyeteg lennék. – Elégedett vagy? Sikerült megríkatnod egy idős asszonyt egy ócska napló miatt!
Abban a pillanatban bennem valami végérvényesen elpattant. Nem hangosan, inkább halkan, tisztán – mint amikor egy túlfeszített húr elszakad. A szeretet, a sajnálat, a megfelelési vágy, hogy jó feleség és jó meny legyek, egyszerűen elpárolgott. Csak egy hideg, éles felismerés maradt.
A síró anyósról a férjemre néztem.
– Gergő. Kié ez a lakás?
Megdermedt. – Tessék?
– Kié? Ki fizette ki? Kinek a nevén van?
Arca elvörösödött. – Miféle kérdés ez? A mi otthonunk!
– Nem – feleltem nyugodtan. – Ez az én lakásom. Az én tulajdonom. A nagymamám után maradt örökségből vettem, amikor eladtam az ő régi panellakását. A te neved nincs a papírokon. Be vagy ide jelentve, itt élsz, de jogilag ez az én ingatlanom. A közösünk a nyaraló, amit együtt vásároltunk. Ez viszont az enyém.
A szobára sűrű csend telepedett. Csak az óra kattogása és Hajnalka visszafojtott szipogása hallatszott, aki most már figyelmesen hallgatott.
– Most ezzel akarsz zsarolni? – sziszegte Gergő. – Vagyonmegosztással fenyegetsz? Pont most?
– Ez nem fenyegetés – válaszoltam halkan. – És nem is „most”. Három évig eszembe sem jutott különválasztani, mi kié. Mindig közösnek tekintettem. De ebben a helyzetben, mint a lakás tulajdonosa kérdezem tőled…