Anya, kérlek, ne sírj
A hálószobánk ajtajában álltam, és olyan erővel markoltam az ajtófélfát, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek. A szobában ismerős látvány fogadott – mégis idegennek és taszítónak tűnt. A rendetlenség nem a szokásos, hétköznapi káosz volt, hanem valami más: az én világom elmozdított darabjai hevertek szanaszét.
Az anyósom, Hajnalka, élénk mozdulatokkal rendezgette az üvegcséket a fésülködőasztalomon. Úgy pakolt, mintha hadműveletet hajtana végre. A púderdoboz, amely mindig bal oldalon állt, most a jobb sarokba került. A harmincadik születésnapomra kapott parfümöt – édesanyám ajándékát – félretolta a sarokba. A régi, bőrkötéses naplóm, amelyet évek óta nem nyitottam ki, most a gondosan összehajtogatott blúzaim tetején hevert.
– Hajnalka… – szólaltam meg halkan, de úgy, hogy a kinti eső kopogásán is áthatoljon a hangom.
Felém fordult. Az arcán nyoma sem volt zavarnak.
– Ó, Nóra, már itthon is vagy? Csak egy kicsit rendet raktam. Olyan kényelmetlenül volt minden elhelyezve. És láttad, mennyi por gyűlt össze a szekrény tetején?
– A naplómról beszélek – mondtam, és a tekintetemmel a bőrkötéses füzetre mutattam. – Miért vette elő?
Legyintett.
– Leesett, amikor letöröltem a port. A zár egyébként is hibás, kinyílt magától. De természetesen nem olvastam bele.
A szavai könnyedek voltak, de a szemembe nem mert belenézni, az arca pedig árulkodóan kipirult.
Léptek hallatszottak mögöttem. Gergő jelent meg az ajtóban. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet: az arcom merev volt, az anyja kezében porrongy, körülöttünk pedig az átrendezett tárgyak.
– Mi történt? – kérdezte, de a hanghordozása inkább nekem szólt szemrehányóan.
– Megkértem Hajnalkát, hogy ne pakoljon a dolgaim között. És főleg ne jöjjön be a hálószobánkba engedély nélkül. A naplómhoz pedig végképp ne nyúljon.
Gergő sóhajtott, odalépett az anyjához, és a vállára tette a kezét.
– Nóra, anya csak segíteni próbál. Tudod, milyen pedáns. Nem kell ebből jelenetet csinálni.
– Segítség? – megremegett a hangom. – Két hete lakik nálunk, és azóta minden nap arról szól, hogy átalakítja az életemet. Kidobta a teagyűjteményemet, mert szerinte „csak gaz”. Újramosta az összes tányért, mert állítólag rosszul csinálom. Most pedig a legszemélyesebb dolgaim között kutat.
Hajnalka lesütötte a szemét. A vállai megrándultak, majd egy halk, gyakorlott zokogás töltötte be a szobát.
– Látod, mit tettél? – ölelte át Gergő az anyját. – Anya, ne sírj, kérlek. Nincs semmi baj.
– Én csak jót akartam… – suttogta Hajnalka a fia vállába fúrva az arcát. – Úgy érzem, útban vagyok itt. Talán jobb lenne, ha elmennék.
– Szó sem lehet róla – felelte Gergő határozottan, miközben a hátát simogatta. A felém vetett pillantása hideg volt. – Ez a mi otthonunk, és anya addig marad, ameddig szeretne. Nóra, kérj bocsánatot. Megbántottad őt.
Kiszáradt a szám. Néztem őket: a férjemet, aki az anyját vigasztalja, miközben ő sír, amiért rajtakaptam, hogy átlépi a határaimat. Azokat a határokat, amelyeket két év házasság alatt próbáltam felépíteni, és amelyek az ő kéthetes itt-tartózkodása alatt darabokra hullottak.
És közben eszembe jutott az első nap, amikor megérkezett hozzánk.