…mint a lakás tulajdonosa kérdezem tőled: ebben az otthonban az én szabályaim érvényesek. Az én házamban senki nem kutat a személyes dolgaim között. Senki nem rendezi át a parfümjeimet, nem lapoz bele a naplómba, és nem lépi át a határaimat arra hivatkozva, hogy csak jót akar.”
Tettem egy lépést előre. Hajnalka ösztönösen közelebb húzódott Gergőhöz, mintha mögé bújhatna.
– Éppen ezért – folytattam, egyenesen ránézve –, arra kérem, Hajnalka, hogy pakolja össze a holmiját. Negyven perc múlva indul busz a városába. Hívok egy taxit, ami kiviszi az állomásra.
Gergő úgy robbant, mintha felrobbant volna benne valami.
– Megőrültél?! Kidobod az anyámat? Ebben az időben?
– Nem az utcára küldöm – feleltem higgadtan. – Az autóbusz-állomásra megy, onnan pedig haza. Oda, ahol az ő tárgyai vannak, az ő rendje és az ő szabályai. Ahol ő az úrnő. Ahogy itt én vagyok az.
– Ha ő megy, én is megyek! – kiáltotta, és megragadta az anyja vállát.
A mellkasomban összeszorult valami, de a hangom nem remegett meg.
– Ez a te döntésed. Elfogadom. De gondold végig: tényleg kész vagy tönkretenni a házasságunkat csak azért, hogy bebizonyítsd neki, milyen jó fiú vagy? Most itt és most: férj vagy, vagy fiú?
Megdermedt. A tekintete ide-oda kapkodott az arcom és Hajnalka könnyes szeme között. Látszott rajta, hogy olyan választás elé került, amit egész életében próbált elkerülni.
– Kicsim… – suttogta Hajnalka, de a hangjából már hiányzott a korábbi drámaiság. Inkább félelem csengett benne. A kontroll elvesztésétől való félelem.
Rápillantottam az órára.
– Húsz perc, Hajnalka. Ha elfogadja a taxit, kényelmesen hazajut, és én fizetem. Ha nem, kereshet vonatot vagy buszt maga, saját költségen. De húsz perc múlva elhagyja a lakásomat.
Sarkon fordultam és kimentem a nappaliba. A kezem remegett. Az ablakhoz léptem; odakint egyre sűrűbben esett az eső. A hátam mögött tompa hangfoszlányok szűrődtek át: Hajnalka elcsukló zokogása, Gergő fojtott, dühös suttogása. Aztán a bőrönd cipzárjának éles hangja hasított a csendbe.
Tizenöt perc múlva Hajnalka a legjobb kabátjában állt az előszobában, mellette a kis bőrönd. Gergő arca kővé dermedt.
– Azt hiszem… indulok – mondta az anyja, anélkül hogy rám nézett volna.
– A taxi lent vár – feleltem, és kinyitottam az ajtót.
Kilépett. Gergő is mozdult utána.
– Gergő – szóltam rá csendesen. – Felnőtt nő. Haza fog érni. Maradj. Beszélnünk kell.
Egy pillanatig habozott, majd becsukta az ajtót, és háttal nekem megállt az előszobában. Hallgattuk, ahogy a lift zaja lassan elhalkul.
Nem ment utána.
Szótlanul visszasétáltunk a nappaliba. A jelenléte még mindig ott vibrált a levegőben: a kanapéra dobott terítő, az arrébb tolt váza, az idegen parfüm illata, amely elnyomta az enyémet.
– Hogy tehetted ezt? – kérdezte rekedten, anélkül hogy rám nézett volna.
– És te? – vágtam vissza. – Amikor ellenem álltál? Amikor az ő könnyeit védted, és nem az én fájdalmamat?
– Ő az anyám! Egyedül van!
– Én pedig a feleséged vagyok. És ebben a házban mégis egyedül maradtam.
Most végre rám emelte a tekintetét. A harag eltűnt belőle; helyette zavarodottság és kimerültség tükröződött.
– Ő mindig ilyen volt. Apával is… ő egyszerűen feladta. Én… – elhallgatott, mintha most először kellene kimondania valamit, amit eddig még maga előtt sem mert.