– …üzletszerűen csinálják – fejezte volna be Márk, de végül csak legyintett. – Lehúzzák azokat, akik odakeverednek… akik együtt laknak azzal a… volt barátnőddel.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Dóra halkan. – Úgy jöttem el onnan, hogy hátra sem néztem.
– Értem.
Egy pillanatig csend telepedett közéjük, majd a lány folytatta:
– Emese Arkagyevna ezt a lakást még évekkel ezelőtt anyukámnak adta ki. Tőle kaptam meg a címet. Azt mondta, talán most is kiadó. És tényleg az volt. Illetve… majdnem.
Márk szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Igen. Majdnem. Épp elköltöztem. Vagyis… már el is mentem, csak ma visszajöttem pár dologért. – A kezét nyújtotta. – Márk.
– Dóra – felelte a lány, és apró, csontos kezét az övébe csúsztatta.
– Éhes vagy? Főzzek valamit? Vagy rendeljünk?
– Ennék valamit, igen, de… – bizonytalanodott el.
– Semmi gond, megoldjuk.
– Inkább ne rendeljünk, az biztos drága. Nem mehetnénk le a boltba? Láttam itt a sarkon egyet.
– Van tényleg.
– Akkor menjünk oda – ajánlotta Dóra élénkebben. – Szeretek főzni, tényleg. És ahogy láttam, a konyhában minden megvan: edények, tányérok…
– Nem aggódom – mosolyodott el Márk, most már oldottabban. – Tegeződjünk?
A lány egy apró bólintással jelezte, hogy benne van.
A közeli kisbolt sorai között sétálva úgy beszélgettek, mintha nem most találkoztak volna először. Nézegették a polcokat, ötleteltek.
– Mit szólnál egy rizses húshoz? – vetette fel Dóra, majd elgondolkodva hozzátette: – Bár estére talán nehéz. Lehetne inkább csirkés rizs.
– Csirkés rizs… – ismételte Márk, mintha ízlelgetné a gondolatot.
– Vagy főtt krumpli hallal?
– Az is tökéletes. Őszintén? Most bármit szívesen megeszem – vallotta be egy félmosollyal.
Dóra hirtelen ránézett.
– Van nálad elég pénz?
– Bőven. Tedd csak a kosárba, ami kell.
A lány megkönnyebbülten kezdte válogatni az alapanyagokat, közben időnként rákérdezve, mit szeret jobban.
A konyhában aztán magától értetődő természetességgel találták meg a ritmust. Egyikük szeletelt, a másik kavargatott, néha összenevettek egy-egy ügyetlen mozdulaton. Az étel végül egyszerű, mégis otthonos lett. Vacsora után együtt pakoltak el, szó nélkül osztva fel a teendőket.
A beszélgetés nem akadt meg. Egy téma követte a másikat, mintha régóta ismernék egymást. Meglepően könnyű volt minden. Közös bevásárlás, közös főzés, közös rendrakás – nem kellett megbeszélni, ki mit csinál. Nem volt vita, sem feszengés. Valahogy minden a helyére került.
Olyan érzés volt, mintha ez a közelség magától értetődne. Mintha két ember, akik addig külön bolyongtak, most végre egy irányba indulnának. És azon az estén egyikük sem akarta kimondani, de mindketten érezték: nehéz lenne innen csak úgy továbbállni.