Korábban, amikor még csak találkozgatni jártak, természetes volt, hogy ebédelni vagy vacsorázni mindig valamilyen étterembe ültek be. Ha Márk nála aludt, reggel legfeljebb egy gyors kávé fért bele, mielőtt mindenki ment a dolgára.
– Most komolyan nem értem, Márk – fordult felé Réka –, tényleg azt hitted, hogy attól, hogy ideköltöztél, automatikusan főzni, mosni és takarítani fogok rád?
A férfi zavartan pislogott egymás után többször is.
– Hát… akkor hogy?
– Akkor rosszul gondoltad. Nem az a típus vagyok, aki mindent magára vállal. Dolgozom, és fontos a munkám. Amikor egyedül éltél, ki készítette az ételeidet?
– Várj csak… – hebegte. – És ha összeházasodtunk volna? Akkor sem csinálnád?
– Leültünk volna, és megbeszéljük, ki mit vállal. Egy kapcsolatban mindenkinek azt kellene csinálnia, amihez kedve van, vagy amit igazságosnak érez.
– Én viszont utálok főzni, vasalni, mosni, rendet rakni, mosogatni… – sorolta az ujjait hajlítgatva.
– Hidd el, én sem rajongok ezekért – mosolyodott el Réka.
– Akkor majd a gyerekre is feladatlistát írsz, amint megszületik? – csattant fel ingerülten.
– Mindig van megoldás. Lehet takarítót hívni, vagy akár szakácsot is megbízni.
– És miből fizetjük őket? – horkant fel. – Ha mindent ki kell szervezni, minek egyáltalán feleség?
– Egészen biztosan nem azért, hogy cseléd legyen – tárta szét a karját Réka. – Huszonöt éves vagyok, akárcsak te, és nem akarok úgy élni, mint anyám, aki egész életében másokat szolgált ki. Én élvezni szeretném az életemet.
Márk lassan bólogatni kezdett.
– Azt hiszem, félreismertelek. Azt hittem, ha egy nő szeret, azzal mutatja ki, hogy gondoskodik: meleg vacsora, otthonos lakás…
– Én meg azt gondoltam, hogy a férfi szeretete nem abban merül ki, hogy „éhes vagyok”, hanem abban, hogy elvisz vacsorázni.
– Az étterem drága mulatság.
– Akkor a férjem annyit fog keresni, hogy beleférjen – felelte higgadtan. – Az időm értékes. Egyébként most épp dolgoznék.
– Bocsánat, nem akartalak feltartani.
Réka visszaült a székére. Márk odalépett a sarokban hagyott két táskához, amelyekkel előző nap érkezett. Szótlanul belepakolta a ruháit, a fürdőszobából kihozta a fogkeféjét is. A kulcsot az asztalra tette Réka elé, felhúzta a cipőjét, majd kiment, és az ajtót határozottan becsukta maga mögött. A nő még az előszobáig sem kísérte.
A metrón zsúfoltság fogadta. Az emberek fáradt arccal, gondolataikba merülve utaztak hazafelé. Márk a kocsi végébe húzódott, egyik táskát a másik tetejére állította. A tömeg ellenére különös üresség telepedett rá. Először csak a gyomrában érzett tompa hiányt, aztán ez az érzés egyre feljebb kúszott benne.
A bérelt lakásáig majdnem egy órát zötykölődött. Amikor végre leszállt, már sötétedett, és a hideg levegő élesen csapta meg az arcát.