Nóra szótlanul figyelte őket, de belül forrt benne minden. Már megint ugyanaz a jelenet. Mindig ide lyukadnak ki. És neki ilyenkor mi marad? Üljön csöndben, mintha ott sem lenne? Úgy tűnt, ezt várják tőle.
– Na, hagyjátok már – próbálta békíteni őket halkan. – Majd minden alakul.
Ildikó ajka vékony vonallá préselődött.
– Az idő viszont nem áll meg.
– Anya, elég! – csattant fel Gergő. – Pihenni jöttünk, nem számonkérésre.
Újra bekapcsolta a tévét, a hangerőt szinte bántóan magasra tekerte. A készülék zaja betöltötte a szobát. Nóra nagy levegőt vett. Az este menthetetlenül tönkrement. Szó nélkül elkezdte leszedni az asztalt.
– Segíthetnél is, nem? – szólt rá szemrehányóan Ildikó a fiára.
Gergő morgott valamit az orra alatt, majd kelletlenül feltápászkodott a kanapéról. A további órák fojtogató csendben teltek. Későn kerültek ágyba. Nóra csak forgolódott, az álom messze elkerülte. Gondolatai körbe-körbe jártak, mellkasára nehezedett valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Gergő mellette mélyen aludt, szinte elfoglalta az egész ágyat, hangosan szuszogva. Nóra halkan felsóhajtott, és lehunyta a szemét.
A hidegre ébredt. Az ablak résnyire nyitva állt, a hajnali levegő csípősen áradt be. Felkelt, becsukta, és ekkor tűnt fel neki, hogy Gergő nincs sehol. Az órára pillantott: fél hét múlt. Hová ment ilyen korán? Magára kapta a köntösét, és a konyha felé indult.
Már majdnem belépett, amikor hangfoszlányok ütötték meg a fülét. A hangnem miatt megtorpant. Gergő az asztalnál ült, hanyagul hátradőlve. Egyik kezében félig kiürült bögrét tartott, a másikkal a tarkóját vakarta. Vele szemben Ildikó állt, karba tett kézzel.
– Meddig akarod még ezt csinálni, Gergő? – kérdezte élesen. – Komolyan így képzeled az egész életedet? Nézz rá! Állandóan komor, semmi sem jó neki. Ezt nem lehet a végtelenségig tűrni. Te húzod az időt, pedig férfi vagy, döntened kellene.
Gergő vállat vont.
– Mondtam már, anya. Ki kell bírni még egy darabig. Vegyen fel hitelt az autóra, aztán majd meglátjuk. És amúgy is… jobb lenne, ha ő lépne. Nem akarok jeleneteket.
Nóra mellkasában jeges üresség terjedt szét. A falba kapaszkodott, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Alig hitte el, amit hall. A férje így beszél róla? Ráadásul ilyen közönyösen, mintha csak az időjárást tárgyalnák ki.
– Ugye, megmondtam az elején, hogy nem hozzád való – folytatta Ildikó. – Nem igazi háziasszony, a családhoz sincs érzéke. Nyugtalan a lelkem miatta. A pénzére támaszkodsz, ő meg azt hiszi, ez szerelem. Nevetséges. Egy fedél alatt élni vele kész szenvedés, ezt te is tudod.
– Jól van, anya, megoldom – felelte Gergő vontatottan. – Pár hónap, és rendeződik. Csak ki kell várni a megfelelő pillanatot. Nem hiányzik a botrány.
Ildikó közelebb hajolt hozzá, hangja sürgetővé vált, mintha végső lökést akarna adni a fiának.