– Na jó, pakolj össze, indulunk anyámhoz.
Gergő már az előszobában húzta maga után a gurulós bőröndöt. Nóra nem mondhatta, hogy lelkesedett az ilyen látogatásokért. Tudta előre, mi vár rájuk. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Hét éve házasok, és még mindig nincs gyerekük. Mintha ez kizárólag rajta múlt volna. Pedig ő már régen vágyott rá. Gergő viszont csak halogatott. Egyszer a karrierje volt fontosabb, aztán a lakásfelújítás, utána az autócsere. Most meg a hétvégi telek. Mintha egy kisbaba mellett ne lehetne kertbe járni. Sőt.
Nóra nagyot sóhajtott, és kelletlenül dobálta be a ruhákat a táskába. Elképzelte az estét: hosszú üldögélés az asztalnál, udvarias kérdések a munkájáról, a nyári terveikről, majd finomnak szánt, de annál élesebb célzások. Már kívülről fújta Ildikó minden mondatát.
„Réka már kettőt nevel.”
„Tímea pedig kisfiút vár.”
És az a sokatmondó sóhaj a végén.
Mintha Nóra tehetne bármiről is. Természetesen nem az imádott egyetlen fiúgyermek, Ildikó szeme fénye a hibás.
Az autóban Gergő bekapcsolta a rádiót. Nóra az ablakon kibámulva próbálta rendezni a gondolatait. Elhatározta, hogy még ma beszélni fog a férjével. Komolyan. Nem lehet ezt a „majd egyszer” választ a végtelenségig ismételgetni. Harmincéves múlt, nem egy tapasztalatlan kislány.
Ildikó a megszokott lelkesedéssel fogadta őket. Szinte semmi sem változott a házban, csak egy új jövevény: egy dús bundájú, vörös kandúr sündörgött a lábuk körül. Nórának fájdalmasan villant be, hogy náluk még egy hörcsög sincs.
– Nórácskám, gyere csak beljebb, drágám! – tárta szét karját Ildikó ragyogó mosollyal.
Nóra erőltetett kedvességgel viszonozta a gesztust.
– Anya, apa merre van? – kérdezte Gergő, miközben már el is heveredett a kanapén, és bekapcsolta a tévét.
– A telken dolgozik, krumplit kapál. Holnapra ér haza. De te rögtön ledőlsz? Segíthetnél inkább Nórának kipakolni!
– Fáradt vagyok, végig én vezettem – húzta el a száját Gergő.
Ildikó csak csóválta a fejét, majd a konyha felé indult. Nóra követte.
– Gyönyörű ez a cicus – jegyezte meg, hogy oldja a feszültséget.
– Hozzánk szegődött. Rozsdásnak hívjuk. Egész nap az udvart járja, az egereket sem kíméli.
A tea mellett hamarosan a munkahelyi kérdések következtek, aztán – menetrendszerűen – a jól ismert téma. Nóra hallgatott, aprókat kortyolt a csészéjéből. A nappaliból beszűrődött a kommentátor hangja; Gergő teli szájjal drukkolt a meccsnek. Nóra nem értette, miért kellett ezért ideutazniuk, ha otthon is nézhette volna a futballt.
– Ti még mindig vártok – mondta Ildikó, és a hangjában türelmetlenség vibrált. – Ideje lenne már unokának.
Nóra állkapcsa megfeszült. Pontosan erre számított.
– Anya – szólt ki Gergő a kanapéról, a képernyőről le sem véve a szemét –, ezt már annyiszor megbeszéltük. Mindennek eljön a maga ideje.
– Miféle ideje? Harmincévesek vagytok! – emelte fel a hangját Ildikó.
– Majd mi eldöntjük – pattant fel Gergő, és ingerülten kikapcsolta a tévét. – Nem gyerekek vagyunk.
Nóra némán figyelte őket. A mellkasában forróság gyűlt, a gondolatai kuszán kavarogtak, és érezte, hogy ha ez így folytatódik, abból hamarosan komolyabb összecsapás lesz.