– Egy hónappal azután, hogy elutaztál, megjelent nálam – fordult vissza Emese határozott mozdulattal. – Aztán még többször is. Mindig azt kérdezte, tudom‑e, merre vagy. Azt feleltem, hogy fogalmam sincs.
– Köszönöm – szorította meg a nagynénje kezét Nóra. – Így volt helyes.
– Az édesanyja még tavaly is hívott. Réka mindig kedvelt téged.
Nóra mély levegőt vett. Valóban, a volt anyósa sosem bánt vele úgy, mint egy idegennel. Szinte a lányaként szerette. Vajon tudta, mi történt valójában Márk és Vivien között?
– Lilla megszólalásig hasonlít rá – jegyezte meg Emese, miközben a sarokban játszó kislányt figyelte. – Rájött már?
– Azt hiszem, igen. De ezen már semmi sem változtat.
Másnap reggel csörgő telefon ébresztette. A kijelzőn ismeretlen szám villogott.
– Nóra? Réka vagyok.
A hang hallatán összeszorult a mellkasa. Kiment az erkélyre, hogy ne keltse fel Lillát.
– Jó reggelt – mondta halkan.
– Márk mesélte, hogy tegnap látott. Szeretnék átmenni hozzád. Beszélnünk kellene.
Egy órával később már a konyhában ültek. A lakás csendes volt, Lilla még aludt.
– Ugye igaz, hogy a kislány az én fiam gyermeke? – kérdezte Réka kertelés nélkül.
Nóra bólintott.
– Miért hallgattál erről? – nem szemrehányás csengett a hangjában, inkább fájdalom. – Megfosztottad őt az apaságtól, minket pedig az unokától.
– Ő mondott le róla – felelte Nóra alig hallhatóan. – Amikor a saját házunkba vitte a barátnőmet.
Réka lesütötte a szemét.
– Tudom. Amikor eltűntél, mindent bevallott. Teljesen összetört. De hidd el, csak egyetlen botlás volt.
– Egyetlen hiba, ami mindent romba döntött.
– Két éve nősült meg. Sokáig keresett, remélte, hogy visszatérsz. Aztán megismerte Kingát. Rendkívül rendes nő, csakhogy… nem lehet gyerekük.
Gombóc nőtt Nóra torkában.
– Sajnálom, de ez nem az én ügyem.
– És Lilláé? Neki nincs szüksége az apjára?
Ebben a pillanatban álmos léptekkel megjelent a konyhaajtóban a kislány.
– Anya, felébredtem.
Réka megmerevedett, tágra nyílt szemmel nézve az unokáját.
– Meddig maradsz a városban? – kérdezte Gergő, miközben segített átnézni a katalógus kinyomtatott oldalait.
Nóra a szegedi kiadónál ismerte meg, ahol dolgozott. Amikor kiderült, hogy neki is dolga akad a szülővárosában, egy járattal utaztak.
– Legfeljebb egy-két hét – felelte, papírokat rendezgetve. – Amint Emese jobban lesz, visszamegyünk.
– Kár – mosolygott a férfi. – Úgy tűnik, jól érzed itt magad.
– Régen így volt. Most már más.
Ismét megszólalt a telefonja. Újabb ismeretlen szám.
– Nóra, Márk vagyok. Kérlek, ne tedd le.
Megdermedt, és lehunyta a szemét.
– Honnan tudod a számomat?
– A nagynénéd adta meg. Tudom, hogy váratlan, de beszélnünk kell. Fontos.
– Nincs miről.
– Lilla az én lányom?
Nóra ujjai elfehéredtek, ahogy a készüléket szorította.
– Jogom van tudni az igazságot – folytatta a férfi.
– Nekem is jogom lett volna a hűséghez. A bizalomhoz. A tisztelethez – remegett a hangja. – De az senkit sem érdekelt.
A vonal túlsó végén csend telepedett rájuk.
– Hibáztam – szólalt meg végül Márk. – Bármit megadnék, hogy visszaforgathassam az időt. A múltat nem tudom átírni, de a jövőt talán igen. A lányunknak szüksége van apára.
– Öt évig megvoltunk nélküled.
– Kérlek. Egy találkozó. Csak mi ketten. Felnőtt módjára.
A kávézó szinte üres volt, halk zene szólt a háttérben. Nóra a sarokban foglalt helyet, és idegesen forgatta a kihűlt tea csészéjét.
– Köszönöm, hogy eljöttél – ült le vele szemben Márk.
– Nem érek rá sokáig – pillantott az órájára. – Lilla Emesénél van, de hamarosan mennem kell.
– Nem kerülgetem a témát – tette az asztalra a kezét. – Szeretném, ha engednéd, hogy részt vegyek a lányom életében.
– Miért most? Van feleséged, saját világod.
– Kinga nem szülhet – nézett a szemébe. – De nem ezért fontos. Lilla az én gyermekem. Szeretném ismerni, látni, ahogy felnő.
– Én is szerettem volna tudni, mi történik a hátam mögött – vett mély levegőt Nóra. – Mikor láttad utoljára Vivient?
– Azon a napon. Azóta sem.
– Tényleg? Azt hittem, komolyabb volt köztetek.
Márk megrázta a fejét.
– Ostobaság volt. Egy céges buli, túl sok pezsgő… Nem mentegetőzöm, de nem volt benne érzelem. Másnap Vivien hívott, hogy mindent láttál és eltűntél. Azt mondtam neki, soha nem bocsátom meg, amiért tönkretette a családomat. Azóta nem beszéltünk.
Nóra hitetlenkedve felnevetett.
– Érdekes, mennyire megváltoztak a szerepek. Most te beszélsz felelősségről és kötelességről… – a mondat a levegőben maradt, de a tekintetében ott izzott az elmúlt évek minden kimondatlan fájdalma.