– Biztos benne, hogy nem történt tévedés? – Nóra olyan erősen markolta a telefonját, mintha attól félne, kicsúszik a kezéből, közben minden erejével igyekezett higgadtan megszólalni.
– Nóra asszony, az eredmények egyértelműek. Gratulálok, várandós. Körülbelül hathetes terhességről van szó.
Megköszönte a tájékoztatást, majd bontotta a vonalat. A lakásban dermedt csend telepedett rá. Hat hét. Pontosan ennyi idő telt el azóta az este óta, amikor a szokásosnál korábban ért haza, és az előszobában meglátott egy idegen női táskát. Azt a táskát, amelyet ő ajándékozott Viviennek a születésnapjára.
Lassan leereszkedett az ablak melletti székre. Odakint sűrű hó hullott, fehér lepellel borítva be a várost, mintha el akarná tüntetni a lábnyomokat és a múlt nyomait. Bárcsak az emlékezetből is ilyen könnyedén ki lehetne radírozni azt az estét.
Újra megszólalt a telefon. Márk hívta. Az elmúlt egy órában immár harmadszor.
– Nóra, merre vagy? Úgy volt, munka után találkozunk.
– Ne haragudj, elhúzódott egy ügy – felelte, ügyelve rá, hogy a hangja hétköznapinak tűnjön. – Ne várj rám, még dolgom van.
– Minden rendben? Olyan furcsán hangzol.
– Semmi gond, csak kimerültem.
Miután letette, a reggel összekészített bőröndre pillantott. Öt év házasság. Öt esztendő, amely ebben a pillanatban ért véget. És egy új élet, amely a szíve alatt kezdett formát ölteni.
Öt évvel később
– Anya, nézd, milyen gyönyörű! – a négyéves Lilla az orrát a játékbolt kirakatüvegéhez nyomta, és ámulva figyelte a habos ruhába öltöztetett babát.
– Tényleg csodaszép – mosolygott Nóra, miközben megigazította a kislány sapkáját. – De mennünk kell, elkésünk.
– Hova megyünk? – kérdezte Lilla, és kelletlenül elengedte a kirakat látványát, hogy anyja kezébe csúsztassa apró tenyerét.
– Emese nénihez. Már vár bennünket.
Szeged jeges januári reggellel fogadta őket. Nóra öt éve nem járt a szülővárosában; ennyi ideje építette az új életét a múlt árnyékától távol. Most mégis vissza kellett térnie: Emese, az egyetlen rokon, aki akkoriban mellette állt, kórházba került.
– Lilla, óvatosan, ne szaladj – szólt rá halkan, miközben áthaladtak az impozáns, frissen megnyílt üzleti központ tágas előcsarnokán. Az épületen keresztül vezetett az út a túloldali buszmegállóhoz.
A márványpadló fényesen csillogott, a csillárok ragyogása visszatükröződött rajta. Ünnepélyes zene szólt, mindenfelé elegánsan öltözött emberek – nyilván megnyitó zajlott.
– Nóra?
A háta mögül érkező hangra megdermedt. Öt éve nem hallotta, mégis ezer közül is felismerte volna. Lassan megfordult.
– Márk.
Szinte semmit sem változott. Ugyanaz a figyelmes, szürke tekintet, ugyanaz az őszülő halánték. Csupán a szeme sarkában mélyültek el a ráncok.
– Nem számítottam rá, hogy itt látlak – nézte úgy, mintha kísértetet látna. – Te… visszaköltöztél?
– Csak átutazóban vagyok – felelte Nóra, miközben érezte, hogy Lilla szorosabban simul a lábához. – Nem maradunk sokáig.
Márk pillantása a kislányra siklott, és Nóra látta, ahogy megváltozik az arca. A pupillái kitágultak. Lilla mintha a tükörképe lett volna: ugyanaz a szürke szem, az ajkak íve, sőt még a mosolygáskor előbukkanó gödröcske is az arcán.
– Ő pedig…
– A lányom – vágott közbe gyorsan Nóra. – Lilla.
Súlyos, vibráló csend telepedett közéjük.
– Itt vagy már! – lépett oda hozzájuk egy magas, karcsú, gesztenyebarna hajú nő. – Mindenki téged keres. Ó, üdvözlöm – fordult érdeklődve Nóra felé.
– Kinga, ő Nóra… egy régi ismerősöm – mondta Márk lassan, tekintetét még mindig Lillán tartva. – Nóra, ő a feleségem, Kinga.
– Örülök a találkozásnak – erőltetett mosolyt Nóra. – De mennünk kell, elnézést.
– Várj – lépett közelebb Márk. – Hogyan érhetlek el?
– Sehogy – felelte, majd sarkon fordult, és a kijárat felé indult, magával húzva Lillát.
A taxiban a kislány hozzábújt.
– Anya, ki volt az a bácsi?
– Csak egy régi ismerős, kicsim. Nagyon régen találkoztunk.
Emese lakása ugyanolyan meghitt maradt, mint öt évvel korábban, amikor Nóra egyetlen bőrönddel és összetört szívvel érkezett ide Debrecenből.
– Te semmit sem változtál – mosolygott Emese, miközben megsimogatta Lilla haját. – Ezt a kis hölgyet pedig csak fényképeken láttam felnőni. Hogy vagy, Nórám?
– Jól vagyok – segített neki kényelmesen elhelyezkedni a fotelben. – Ne aggódj, az orvos szerint nincs komoly baj, csak pihenés és gyógyszerek kellenek.
– Nem erre gondoltam – nézett rá fürkészőn a nagynéni. – A lelked rendben van? A szíved meggyógyult?
Nóra elfordította a tekintetét.
– Emese néni, az már a múlt.
– Találkoztál vele?
– Igen. Az új üzleti központban. El tudod képzelni? Egy majdnem félmilliós városban pont az első napon futok össze vele.
– A sors keze – csóválta a fejét Emese. – Tudnod kell, hogy keresett téged.
– Mit? – kérdezett vissza Nóra, és úgy érezte, a szíve egy pillanatra kihagy egy ütemet.