— Az enyém, Márk. Hallottam a beszélgetéseteket. Az egészet. Azt is, hogy szerinted én akadályozlak meg abban, hogy gyerekeid legyenek. Hogy inkább Vivient kellett volna választanod a lakásával és a három „kész” gyerekkel. Hogy fogalmad sincs, miért élsz így. Minden egyes szót tisztán hallottam.
Márk arca elsápadt, mintha kihúzták volna alóla a talajt. Hátrált egy lépést, és idegesen rázta a fejét.
— Anyám erőltette ezt, tudod, milyen! Csak fáradt voltam, kicsúszott a számon… Nem gondolom komolyan, esküszöm!
— Nem az a legrosszabb, amit mondtál — felelte Nóra halkan. — Hanem az, amit nem. Amikor ő beszélt rólam, te hallgattál. A csend is állásfoglalás.
A férfi közelebb akart lépni, mintha megérinthetné, de Nóra felegyenesedett, és a tekintete megállította.
— A lakások az enyémek. A pénz is. Holnap beadom a válókeresetet. A hitelt pedig intézd egyedül, ha már ennyit dolgozol. Élj úgy, ahogy akarsz. Akár Viviennel is. De nélkülem. És az örökségemből egy fillért sem kapsz.
Felvette a táskáját, és az ajtó felé indult. Márk utána sietett, hangja kétségbeesetten visszhangzott a falak között.
— Nóri, várj! Tíz év után csak így? Szeretlek, értsd meg!
A nő megállt a küszöbön, és még egyszer visszanézett rá. Az arca nyugodt volt, szinte érzelemmentes.
— Te nem engem szerettél. Hanem a képet, amit rólam elképzeltél: a feleséget, az anyát, a rendezett otthont. Én magam sosem kellettem igazán.
Az ajtó halkan zárult be mögötte. Ahogy lesétált a lépcsőn és kilépett az utcára, először érzett olyat hosszú évek óta, mintha nem nyomná többé súly a mellkasát. A levegő szabadon áramlott a tüdejébe.
Másnap reggel hétkor megszólalt a telefon. Ildikó volt az. Nóra szó nélkül hallgatta végig.
— Nóra, megőrültél? Egy félreértés miatt tönkreteszed a családot? Indulatból beszéltem, megesik. Márk egész éjjel nem aludt. Gyere át, beszéljük meg normálisan.
— Ildikó, meddő élősködőnek nevezett. A fia pedig nem védett meg. Ennyi történt. Köszönöm az őszinteségét.
— Hogy mersz így beszélni? Mi lennél Márk nélkül? Senki! Az utcáról szedett össze, tíz évig ő tartott el, és most hálátlanul hátat fordítasz?
Nóra megszakította a hívást. Letiltotta a számot. Aztán Márkét is. Sorra némította el azokat a közös ismerősöket, akik békülésre biztatták, mintha egy házasság pusztán megszokás kérdése lenne.
Egy hét múlva átköltözött az Andrássy úti lakásba. Egyszerű, új bútorokat vett, világos színeket választott. Az ablakok a sugárútra néztek, és a délutáni fény puhán öntötte el a szobákat. Semmi sem emlékeztette a múltra.
Márk egyszer még megpróbált feljutni hozzá. A portás telefonált, hogy egy férfi csokorral vár lent. Nóra röviden csak annyit mondott: nem. A férfi egy ideig még álldogált az előtérben, aztán távozott. A virág a pulton maradt; egy órával később a kukában végezte.
Két hónap telt el. Nóra ekkor döntött úgy, hogy nemcsak az életét, hanem önmagát is teljesen új alapokra helyezi.