Két hónap elteltével Nóra nemcsak költözött, hanem új életet is kezdett. Kibérelt egy apró stúdióhelyiséget a belváros egyik forgalmas utcájában, és ott nyitott egy vintage ruhaboltot. Nem volt nagy üzlet, inkább barátságos és személyes hangulatú, ahová azok tértek be, akik értékelték az egyedi darabokat. Meglepően gyorsan beindult a forgalom. Tíz év értékesítési tapasztalata alatt – anélkül, hogy észrevette volna – megtanulta kiismerni az emberek vágyait, rezdüléseit, döntéseit.
Egy este, zárás előtt pár perccel, az üvegkirakaton át észrevette Márkot az utca túloldalán. Egy öreg, megviselt autó mellett állt, és mozdulatlanul bámulta az üzletet. Nóra nyugodtan bezárta az ajtót, elfordította a kulcsot, majd elindult a metró irányába.
– Nóra! Várj! – kiáltotta utána a férfi.
Megállt, lassan visszafordult. Márk arca fáradtnak tűnt, mintha a két hónap alatt éveket öregedett volna.
– Beszélnünk kell – mondta rekedten. – Rájöttem, hogy hibáztam. Nagyon is. Kezdhetnénk elölről? Megváltozom. Komolyan.
Nóra hosszan nézett rá, mintha mérlegelné a szavait, aztán csendesen megrázta a fejét.
– Nem tévedtél, Márk. Épp ellenkezőleg: végre őszinte voltál. Tíz év után először. És ezért hálás vagyok. Ha akkor nem mondod ki az igazat, még mindig abban az egyszobás lakásban élnék, és azt hazudnám magamnak, hogy minden rendben.
– Egyetlen beszélgetés miatt dobsz ki mindent? Ez őrültség!
– Nem egy beszélgetés miatt. Hanem tíz év miatt, amikor csak eltűrtél. Amikor az anyád sértegetett, te pedig hallgattál. Nekem nem olyan ember kell, aki megtűr maga mellett. Olyan kell, aki dönt és vállalja. Te nem választottál engem. Csak kényelmes voltam számodra.
Sarkon fordult és továbbindult. Márk utána szólt:
– És a lakás? Tudod egyáltalán, mit jelent egyedül fizetni a hitelt?
Nóra félvállról hátranézett.
– Add el, amid van. Vagy kérj segítséget Zsuzsannától. Neki ott a háromszobás lakása.
Nem lassított, nem nézett vissza többé. Márk ott maradt a járda közepén, az emberek kerülgették, mintha csak egy útban felejtett oszlop lenne.
Egy hónappal később Ildikó lépett be az üzletbe. Úgy vonult be, mintha trónterembe érkezne. Végigmérte a vállfákon sorakozó ruhákat, ajkát lenézően összeszorította.
– Szóval most ez lett belőled? Rongyokat árulsz? Márk miattad adta el az autóját, hogy fizetni tudja a törlesztőt. Van benned egyáltalán lelkiismeret?
Nóra a pult mögött ült, épp egy új szállítmány ruhát rendezett. Felemelte a tekintetét, hangja nyugodt maradt.
– Ildikó, a fia tíz éven át élt mellettem, és egyszer sem állt ki értem, amikor ön megalázott. Ez az ő döntése volt. Én nem tartozom maguknak semmivel. Kérem, távozzon, különben hívom a biztonságiakat.
– Hogy merészeled! Én téged…
– Ön arra tanított, hogy tűrjek és hallgassak. Én ezt többé nem vállalom. Kérem, menjen el.
Ildikó még mondani akart valamit, de Nóra már a telefonjáért nyúlt, és a kezébe vette a készüléket.