Nóra dermedten állt a bejárati ajtó előtt, a kulcs még a kezében. Az ajtó résnyire nyitva volt – Ildikó megint beállított előzetes szó nélkül. A bal karján egy „Napóleon” tortát egyensúlyozott, Márk gyerekkori kedvencét, a másik kezében mélybordó rózsák csokra. A táskájában ott lapult a közjegyzői boríték, súlyosabban húzta a vállát, mint egy aranyrúd.
Két lakás maradt rá a keresztanyjától, Zsuzsannától, akit öt hosszú éven át kísért vizsgálatról vizsgálatra, míg az asszony lassan el nem aludt örökre. Egy kétszobás az Andrássy úton és egy garzon a Rákóczi úton. Vége lehet a hitelnek, a filléres számolgatásnak, a tíz éve tartó szűk életnek abban az egyszobásban, ahol még megfordulni is alig lehetett.
Úgy képzelte, diadalmasan lép be, az asztalra teszi az iratokat, átöleli a férjét, és azt mondja: szabadok vagyunk.
A konyhából azonban Ildikó éles, magabiztos hangja csattant fel, mintha ő lenne itt az úrnő:
— Tíz éve robotolsz az autószervizben, és mire mentél vele? Se gyerek, se rendes pénz. Csak a vizsgálatok, az orvosok, és ki tudja, hova folyik el a kereset. Mondtam már, hogy Vivien ezerszer jobb választás lett volna. Három gyereke van, a szüleitől kapott egy háromszobás lakást, és nőként sem hasonlítható ehhez.
Nóra háta a falnak simult. A rózsák tüskéi a tenyerébe vájtak, de nem engedte el őket.
— Anya, hagyd már — Márk hangja halk volt, fáradt. Nem védekezés csengett benne, inkább beletörődés. — Kezdek belefáradni. Gergő házat épít, Leventének úton a harmadik gyereke. És én? Csak túlélni próbálok. Néha azt sem tudom, miért.
Csend ereszkedett rájuk. Hosszú, nehéz hallgatás. Nóra várta, hogy a férfi kimondjon legalább egyetlen mondatot mellette. Csak egyet. De nem érkezett semmi. A némaság beszédesebb volt bármely szónál.
Lassan eltávolodott az ajtótól, lesétált a földszintre, és megvárta, míg Ildikó elhagyja a házat. Csak azután ment vissza, és lépett be a lakásba.
Márk az ablaknál állt, ujjai a halántékát masszírozták. Amikor meglátta, erőltetett mosoly suhant át az arcán — a megszokott, fáradt férj álarca.
— Szia, Nóri. Anya beugrott… Tudod, milyen. Nem kell komolyan venni.
Nóra letette a tortát az asztalra. A csokrot mellé ejtette. Leült, egyenes háttal, kezét az ölében összekulcsolva.
— A közjegyzőnél jártam — mondta higgadtan. — Zsuzsanna mindent rám hagyott. Két lakást: egy kétszobást az Andrássy úton, egy garzont a Rákóczi úton. És még egy számlát is. A hitelt azonnal kifizethetjük, és marad is bőven.
Márk arca megmerevedett, majd felragyogott. A szemében mohó, gyermeki fény lobbant. Közelebb lépett, karját felé nyújtotta.
— Nóri! Ez csoda! Megmenekültünk! Végre kihúz minket a bajból! Most már minden a miénk lehet!
A nő nem mozdult. Úgy nézett rá, mintha idegen állna előtte.
— Nem minden a miénk, Márk — felelte csendesen.