Minden más csak mellékes volt.
Nóra teljes erőből becsapta maga mögött az ajtót.
Az udvar nyirkos volt, az eső szaga megült a levegőben. A lámpa idegesen pislákolt, mintha maga sem tudná eldönteni, világítson-e. A régi „Lada” ott állt a megszokott helyén: sárosan, elhanyagolva, senkinek sem hiányozva. Pontosan úgy, ahogyan a házassága is kinézett kívülről.
Kinyitotta az ajtót, beült a vezetőülésre, és hosszú idő után először nem a félelem költözött belé.
Hanem az elhatározás.
Abban a pillanatban még fogalma sem volt róla, hogy alig egy óra múlva ez az autó végleg kikerül az életükből. És vele együtt Márk is.
Nóra a volán mögött ült, a telefonját nézte. Az ujjai remegtek, de nem a hidegtől — hanem attól a felismeréstől, hogy nincs visszaút. Megnyitotta a hirdetési alkalmazást, és gyorsan bepötyögte a szöveget: „Lada, működőképes, iratok rendben. Azonnal elvihető. Olcsón.”
Az árat a piaci érték alá tette. Jóval alá. Nem az számított, mennyire éri meg — hanem hogy most legyen pénz.
Öt perc sem telt el, a telefon megrezzent. Aztán újra. Majd megint.
– Halló – szólalt meg, és igyekezett határozottnak hangzani.
– Használható még a kocsi? – kérdezte egy férfihang. – Ma meg lehet nézni?
– Ma. Azonnal.
Húsz perccel később egy fekete Renault gurult be az udvarra. Két ember szállt ki belőle: egy negyvenes férfi és egy fiatalabb srác. Gyorsak voltak, célratörők, felesleges körök nélkül. Az ilyenek nem alkudoznak sokáig — vagy visznek mindent, vagy továbbállnak.
– Papírok? – kérdezte az idősebb.
Nóra átnyújtotta a mappát. A keze ismét megremegett.
– A férje? – hunyorgott rá gyanakodva.
– Dolgozik – vágta rá gondolkodás nélkül.
A férfi hümmögött, belenézett a motorháztető alá, megrúgta a kereket.
– Mennyi?
– Annyi, amennyi a hirdetésben van.
Hosszan nézte. Túlságosan is alaposan.
– Tudja, hogy nagyon olcsón adja?
– Tudom – bólintott Nóra. – Nincs időm várni.
Összenézett a fiúval.
– Készpénz.
A pénzt a motorháztetőn számolták meg, a bankjegyek idegen szagúak voltak, és Nóra tudta, hogy ezzel valami végérvényesen lezárul.