A bankjegyek idegen tenyerek és egy másik élet nyomát hordozták. Amikor Nóra átvette őket, összeszorult a mellkasa. Nem megkönnyebbülést érzett, hanem azt a súlyt, amely akkor telepszik az emberre, amikor valami véglegessé válik.
– Sok szerencsét – vetette oda a férfi, miközben beült az autóba.
A Lada kifordult az udvarról, a motor hangja gyorsan elhalt. A tér kiürült.
Nóra még sokáig egy helyben állt, a tekintete azon a folton pihent, ahol alig egy órája még az autó állt. És vele együtt egy családról szőtt képzet is.
Pont ekkor szólalt meg a telefon.
Márk.
– Hol vagy?! – ordított bele. – Hol az autó?!
– Eladtam.
Néhány másodperc néma csend, aztán hisztérikus sikoly.
– Megőrültél?! Ez az én kocsim!
– Ezek a te tartozásaid, Márk. Villany, hitel, ennivaló. Vagy azt hitted, maguktól eltűnnek?
– Nem volt jogod hozzá!
– Neked meg jogod volt a családodból lopni?
Elhallgatott. Ebben a csendben Nóra hirtelen tisztán látta: nem érte aggódik. Nem Leventéért. Saját magát félti.
– Hozd vissza – préselte ki végül. – Mindent elintézek.
– Ezt már hallottam.
Megszakította a hívást.
Útközben bement a bankba, befizette a hitelt. Onnan az ügyintézésre, majd a szolgáltatóhoz. Este, amikor a lakásban felgyulladt a villany, Levente tapsolni kezdett.
– Anya, nézd, sikerült!
Nóra elmosolyodott, de belül üresség maradt utána.
Márk későn érkezett. Nem szólt semmit, csak járkált fel-alá.
– Lilla nem veszi fel – morogta. – A pénz… eltűnt.
Nóra ránézett, és akkor értette meg: az autó elvesztése nem a legrosszabb dolog volt aznap. Az igazi veszteség még csak most következik.
Éjszaka nem aludt. Márk forgolódott mellette, felkelt inni, csapkodta a konyhaszekrényt, mintha ott lapulna a megoldás. Nóra a plafont nézte, hallgatta. Régen megsajnálta volna. Most már nem.
Reggel halkan szólalt meg a férfi:
– Lilla… eltűnt.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Nóra nyugodtan, miközben teát főzött.
– Ki van kapcsolva a telefonja. Az anyja sír. Azt mondják, a projekt bedőlt.