Már két órája nem volt áram.
Nóra a konyhaasztalnál ült, maga elé húzva egy csészealjba állított gyertyát. A szekrény mélyéről halászta elő, még a régi költözések idejéből maradt ott. A láng idegesen remegett, pont úgy, ahogy ő belül. A fal túloldaláról Márk egyenletes hortyogása szűrődött át. Nyugodt, gondtalan alvás volt ez – azoké, akiket nem gyötör lelkiismeret.
Nóra tekintete újra az áramszolgáltató értesítőjén állapodott meg. 4800 forint. Egy hónapja ötezer forintot nyomott a férje kezébe. „Befizettem” – mondta akkor Márk, rezzenéstelen arccal.
– Akkor mégsem… – suttogta Nóra az üres lakásnak.
A gyerekszoba felől neszezés hallatszott. Levente kelt fel inni.
– Anya, miért van sötét? – kérdezte álmosan.
– Spórolunk, kicsim – erőltetett mosollyal válaszolta. – Menj vissza aludni.
Amikor a fiú eltűnt, Nórában valami végleg elszakadt. Nem drámai módon, nem zokogva. Csak egy halk, belső kattanás – és kész.
Odalépett Márkhoz, megrázta a vállát.
– Kelj fel.
– Mi van…? – motyogta a férfi félálomban.
– Befizetted a villanyt?
– Persze… – bizonytalanul elfordította a fejét. – Lehet, hogy nem ment át az utalás.
– Hazudsz – mondta Nóra halkan. – Hol a pénz?
Márk felült, végigsimított az arcán.
– Majd pótolom… Lillának sürgős volt, visszaadja, eskü…
Nóra felnevetett. Hangosan. Hidegen. Ijesztően.
– A húgod fontosabb volt, mint a villany? Vagy a hitel? A gáz? Vagy a fiad vacsorája?
– Nóra, ne csináld már…
– Már befejeztem, Márk.
A folyosóra ment. Kinyitotta a szekrényt. Kabát. Papírok. Kulcsok. Az autó kulcsai.
Márk felugrott.
– Hová mész?!
– Megoldani azt, amit te nem tudtál.
– Megőrültél?! Az az én kocsim!
Nóra megfordult. A szeme száraz volt.
– Nem. Ezek a mi tartozásaink. Akkor az autó is közös.
Márk elindult felé, de megbotlott a sámliban. Ügyetlenül. Szánalmasan. Beszédesen.
– Ehhez nincs jogod! – ordította.
– Ahhoz sincs jogom, hogy sötétben és üres hűtővel éljek, Márk – felelte Nóra, és a kezében szorosan tartotta a kulcsokat.