Lilla még percekig mozdulatlanul ült a kanapén, a telefon már rég sötét volt a kezében. A gondolatok egymásra torlódtak benne, és egyetlen kérdés körül forogtak: vajon András tényleg őt tette felelőssé mindenért? Úgy érezte, mintha nemcsak a saját anyaságról szőtt álmai omlottak volna össze, hanem az ő hiánya lassan Andrást is felemésztette.
Aznap este elkerülhetetlenné vált az összecsapás. Házasságuk alatt először fordult elő, hogy nem csendes félmondatokkal, hanem kiabálva, vádaskodva estek egymásnak. A feszültség hónapok óta gyűlt, most pedig egyszerre szakadt fel.
— Azt hiszed, nekem ez nem fáj? — emelte fel a hangját András. — Tényleg azt gondolod, hogy nem vágyom gyerekre? De én téged választottalak! Te viszont eltűntél mellőlem, mintha csak egy árnyék lennél, aki némán kísért a lakásban!
— És mit kellene tennem?! — zokogta Lilla. — Hogyan éljek együtt azzal, hogy meddő vagyok? Hogy nem tudom megadni neked azt, amit szinte minden más nő igen?
— Nem mindenki! — András kétségbeesetten ragadta meg a kezét. — Lilla, nekem te kellesz, nem egy elvont képesség arra, hogy gyereket szülj!
De a szavai már nem jutottak el hozzá. A fájdalom elnyomott minden józan gondolatot.
— Menj csak Nórához — suttogta keserűen. — Fiatal, egészséges. Ő majd szül neked gyereket.
— Láttam az üzeneteiteket — folytatta megtörten. — Láttam, hogyan nézel rá. Szerelmes vagy belé… abba, amit ő jelent: a terhességbe, a jövőbe, amit neked adhat.
— Ez nem igaz! — András tiltakozni próbált, de Lilla ellökte magától.
— Nem tartalak itt sajnálatból — mondta keményen. — Szabad vagy. Menj.
András még magyarázkodott volna, de Lilla bezárkózott a hálószobába. Másnap reggelre a férfi összepakolta a holmiját, és elment.
Így helyes — gondolta Lilla, amikor az üres lakást nézte. — Minek neki egy hiányos feleség?
A következő napok összefolytak. Alig lépett ki a lakásból, betegszabadságot vett ki, egész nap a kanapén feküdt, és üres tekintettel bámulta a plafont. A barátnői keresték, de nem vette fel a telefont. Minden színtelennek és értelmetlennek tűnt.
Aztán megszólalt a telefon. Az édesanyja volt.
— Lillácskám, beszélnünk kell — mondta szokatlanul komoly hangon. — Emlékszel Emesére, a kolléganőmre? A gyermekotthonban dolgozik. Azt mondja, van ott egy kisfiú… Nyolcéves, és senki sem viszi el.
— Anya, én erre most nem vagyok kész…
— Nem kell döntened azonnal. Csak hallgass meg. Jó gyerek, de nehéz sorsa volt. Már a születésekor lemondtak róla, mert agyi bénulása van. Nem súlyos: jár, beszél, de… tudod, mindenki egészséges csecsemőt szeretne.
— De mi közöm ehhez nekem? — kérdezte fáradtan Lilla.
— Az, hogy egész életedben anyáról álmodtál — felelte halkan az anyja. — Ő pedig egy anyáról álmodik.
Lilla bontotta a vonalat, de a szavak nem hagyták nyugodni. Este rákeresett az otthon honlapjára, majd egyik cikket nyitotta meg a másik után, amelyek a különleges szükségletű gyerekek örökbefogadásáról szóltak.
Semmit sem tudok a gyereknevelésről — gondolta. — Hát még egy beteg gyerekről. Ez óriási felelősség.
Mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan vonzás, mintha a szíve előbb döntött volna, mint az esze.
Egy hét múlva Lilla már a gyermekotthon vaskapuja előtt állt. Az épület régi, komor külsejű volt, de odabent a gyerekzsivaj és a megszokott nyüzsgés fogadta. Az igazgatónő, Hajnalka, hatvan körüli asszony, fáradt, ám meleg tekintettel vezette végig a folyosón.
— Márk valóban különleges kisfiú — magyarázta útközben. — Rendkívül okos, rengeteget olvas. A természete viszont zárkózott. Nem bízik a felnőttekben. Nyolc év alatt túl sokszor csalódott.
— Mire gondol? — kérdezte Lilla.
— Több család is érdeklődött iránta. Amikor azonban szembesültek a diagnózissal, vagy nem tudtak mit kezdeni a viselkedésével, visszahozták. Márk ma már meg van győződve róla, hogy senkinek sem kell.
Megálltak egy tanterem ajtajánál.
— Itt van — mondta Hajnalka. — Ha szeretné, beszélgessen vele.
Lilla benézett. Egy sovány, sötét hajú kisfiú ült a padban, kezében vastag könyvvel. A bal karja kissé merev volt, a feje enyhén oldalra billent. Amikor azonban felnézett, a szemében olyan felnőttes szomorúság tükröződött, hogy Lilla torka összeszorult.
— Szia — szólalt meg óvatosan. — Lilla vagyok. Te pedig Márk, ugye?
A fiú végigmérte.
— Ön az új nevelő?
— Nem — bizonytalanodott el. — Csak… azért jöttem, hogy megismerjelek.
Márk komolyan nézett rá, mintha mérlegelné minden szavát.
— Azért, mert azt mondták, sokat olvasok?
— Igen — mosolyodott el halványan Lilla. — Ezt mesélték.
— Akkor gondolom, örökbe akar fogadni — vont vállat a fiú. — De szólok előre: nem vagyok egyszerű. És beteg is vagyok.
Lilla érezte, hogy ez a beszélgetés még csak a kezdet, és a következő pillanatokban dől el, merre fordul az életük.