— Akkor talán jobb lenne, ha mást választana — tette hozzá halkan. — Olyat, akivel kevesebb a gond.
A gyerekhangban megbújó keserűség váratlanul érte Lillát, mintha egy vékony tű szúrta volna meg belülről. Nem válaszolt azonnal. Inkább körbenézett, majd a polcon heverő könyvre mutatott.
— Mit olvasol most?
— A Két kapitányt Kaverintől — felelte Márk. — Már másodszor. Jó történet arról, hogy az ember nem adhatja fel, keresnie kell, akkor is, ha nehéz.
— Nekem is sokat jelent ez a regény — mosolyodott el Lilla. — Főleg az a része, amikor minden reménytelennek tűnik, mégis továbbmennek.
A fiú tekintete felélénkült.
— Tényleg? És melyik fejezetet szereti a legjobban?
Beszélgetésük észrevétlenül félórássá nyúlt. Márk meglepően érett gondolatokat fogalmazott meg, okosan, választékosan beszélt. Ugyanakkor minden mondata mögött ott húzódott valami láthatatlan fal: mintha előre felkészült volna arra, hogy ez a felnőtt is eltűnik majd az életéből, ahogyan a többiek.
— Mennem kell — szólalt meg végül Lilla. — De ha megengeded, máskor is eljönnék.
— Minek? — kérdezte a fiú azonnal, bezárkózva. — Úgyis meggondolja magát. Mindig ez történik.
A következő hetekből hónapok lettek. Lilla minden hétvégén felutazott a gyermekotthonba. Eleinte Márk távolságtartó maradt, szűkszavúan válaszolt, nem engedte közel magához. Lassan azonban olvadni kezdett.
Kiderült, hogy falja a könyveket, ügyesen sakkozik, és arról álmodik, hogy egyszer tudós lesz. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy csípős humora és erős igazságérzete van: gondolkodás nélkül a kisebbek védelmére kelt, ha a nagyobbak bántották őket.
— Miért pont hozzám jár? — kérdezte egy alkalommal. — Nincsenek gyerekei. Bármelyik kisebbet választhatná.
Lilla elhallgatott. Hogyan lehetne elmagyarázni egy nyolcévesnek, hogy a szív nem érvek mentén dönt?
— Mert jó veled beszélgetni — felelte végül őszintén. — És mert különleges vagy.
— A „különleges” csak egy szép szó arra, hogy beteg — mondta Márk keserűen. — Mindenki ezt mondja.
— Nem — rázta meg a fejét Lilla. — Azt jelenti, hogy nincs még egy belőled. Hogy nem vagy ugyanolyan, mint bárki más.
Aznap először történt meg, hogy a fiú nem húzta el a kezét, amikor Lilla átölelte.
Az örökbefogadás folyamata hosszadalmasnak és kimerítőnek bizonyult. Papírok, igazolások, vizsgálatok követték egymást. Lillának pszichológusok előtt kellett bizonyítania, hogy képes egy sajátos igényű gyermeket felnevelni. Nem mindenki hitt benne.
— Biztos benne, hogy ezt akarja? — kérdezték. — Egy negyvenöt éves, egyedülálló nő, tapasztalat nélkül, mozgássérült gyerekkel…
— Teljesen biztos vagyok — válaszolta határozottan.
— És ha mégsem bírja? A fiúnak ez újabb csalódás lenne.
András többször is telefonált, találkozót kért, magyarázatot. Lilla nem reagált. A barátnői sem kímélték:
— Lilla, teljesen elment az eszed! — csóválta a fejét Melinda. — Idegen, beteg gyereket befogadni, ráadásul ebben a korban?
— Mi lesz, ha hálátlan lesz? — tette hozzá. — Ha mindent feláldozol érte, ő meg egyszer csak azt mondja, nem vagy az igazi anyja?
Lilla nem vitatkozott. Tette a dolgát: látogatta Márkot, intézte az ügyeket.
Aztán eljött a nap, amikor végre hazavihette. Márk az ágy szélén ült egy apró bőrönddel, és az ablakon bámult kifelé.
— Indulhatunk? — kérdezte Lilla.
— És ha maga is visszahoz? — suttogta a fiú.
Lilla mellé ült, és gyengéden megszorította a kezét.
— Márk, figyelj rám. Én az anyukád leszek. Mindig. Akkor is, ha rossz napunk lesz, akkor is, ha veszekszünk. Soha, érted, soha nem foglak visszahozni.
Az első hónapok otthon mindkettejük számára próbát jelentettek. Márk nem hitt a véglegességben, újra és újra próbára tette Lillát: dührohamot kapott apróságok miatt, szándékosan összetört ezt-azt, gorombáskodott. Egy alkalommal megszökött, egészen a buszmegállóig jutott, aztán mégis visszafordult.
— Azt hittem, észre sem veszi — mondta.
— Dehogynem vettem — felelte Lilla remegő hangon. — Rettenetesen féltem. Nem azért, mert vissza akartalak vinni, hanem mert aggódtam érted.
Lilla menet közben tanulta az anyaságot. Könyveket olvasott, orvosokkal beszélt, más nevelőszülőktől kért tanácsot. Nehéz volt összeegyeztetni a munkát, Márk kezelését, az iskolát és a mindennapokat. Mégis, minden mosoly, minden apró bizalomjel mindent megért.
Lassan a fiú megváltozott. Először bizonytalanul, majd egyre természetesebben szólította őt anyának. Mesélt az iskoláról, segítséget kért a leckéhez, panaszkodott az osztálytársaira, akik a sántítása miatt csúfolták.
Egy este csendesen megkérdezte:
— Anya… miért vagyok én ilyen?