— Lilla Mihályné, megérkeztek a vizsgálati eredmények — tette le az orvos a dossziét az asztalra, majd hosszan, komolyan nézett a vele szemben ülő nőre. — Sajnos nem jó híreim vannak.
Lilla ujjai görcsösen összefonódtak az ölében, mintha kapaszkodót keresnének, miközben a mellkasában valami hirtelen mélyre zuhant. Negyvenöt évesen már felkészült volt sok mindenre, diagnózisokra, figyelmeztetésekre — de erre nem. Ezt nem számolta bele.
— Mennyire rosszak ezek a hírek? — kérdezte alig hallhatóan.
— A természetes fogantatás esélye gyakorlatilag nem létezik — válaszolta az orvos tárgyilagos hangon. — Az ön értékei mellett még a lombikprogram sem ígér eredményt.
A mondatok súlyosan, megmásíthatatlanul csapódtak neki. Lilla bólintott, köszönetet motyogott, majd bizonytalan léptekkel hagyta el a rendelőt. A folyosón babakocsikat tologató fiatal anyák ültek, és minden felcsendülő gyermekkacaj éles fájdalomként hasított belé.
Elkéstem. Mindig mindennel elkések.
Otthon András várta vacsorával és aggodalmas tekintettel. Három éve voltak házasok, és másfél éve mindent megtettek azért, hogy gyermekük legyen. Lilla újra és újra halogatta a kivizsgálást, bízva abban, hogy majd magától sikerül. Most már tudta, mennyire tévedett.
— Mit mondtak? — vonta magához András.
— Azt, hogy késő — felelte Lilla rekedten. — Visszavonhatatlanul késő.
Az éjszaka álmatlanul telt. András simogatta a haját, suttogva próbálta nyugtatni, azt ismételgette, hogy együtt bármit túlélnek. Lilla viszont a sötétben fekve végigpörgette az életét, azt az utat, amely idáig vezetett.
Fiatalon minden erejét a karrierjének adta. Huszonöt évesen még úgy gondolta: „ráér, előbb biztos alapokat teremt”. Harmincnál a megfelelő férfira várt. Harmincöt körül már kapcsolatot akart építeni. És most itt volt, negyvenöt évesen, amikor már nem maradt idő.
Majd még belefér — hitegette magát éveken át. Hiszen az orvostudomány csodákra képes.
Csodák azonban nem történtek.
A következő hónapokban Lilla lassan belesüppedt a reménytelenségbe. A reklámügynökségi munkája, amely korábban inspirálta, hirtelen értelmetlennek tűnt. Mi értelme kampányokon gondolkodni, amikor az, amit a leginkább szeretett volna — az anyaság — elérhetetlenné vált?
A barátnői igyekeztek felvidítani.
— Ugyan már, Lilla! Annyi lehetőség van gyerek nélkül is élni — győzködték. — Utazás, önmegvalósítás, karrier!
— Hidd el, a gyerek inkább teher — sóhajtotta Melinda, két kamasz anyja. — Idegőrlő és drága mulatság.
De Lilla nem tudta szavakba önteni azt az elemi, testi erejű vágyat, amely belülről emésztette. Elég volt meglátnia egy babakocsit az utcán, és a hiány úgy szorította össze a torkát, hogy levegőt is alig kapott.
András eleinte tartotta magát. Azt mondta, ő Lillát szereti, nem egy elképzelt gyermeket, és kettesben is boldogok lehetnek. Lilla azonban észrevette, hogyan időzik el a tekintete a játszóterek mellett, és hogyan némul el, amikor a kollégái a gyerekeikről mesélnek.
Ekkor érkezett az ügynökséghez az új kreatív: Nóra. Huszonnyolc éves volt, tehetséges, feltűnő — és elvált. Ráadásul várandós.
— El sem tudjátok képzelni, mennyire boldog vagyok! — mesélte ebéd közben. — Fél évig próbálkoztunk a férjemmel. Igen, elválunk, de a babát mindketten imádni fogjuk.
Fél év — ízlelgette keserűen Lilla. Nekik ez hosszú időnek számít.
Nóra ragyogott, ahogy csak a várandós nők tudnak. Simogatta a hasát, lelkesen beszélt a mocorgásról, mutogatta az ultrahangképeket. Lilla mosolyogni próbált, együtt örülni, de minden szó újabb sebet ejtett rajta.
András egyre gyakrabban maradt bent estig. Eleinte Lilla nem gyanakodott — sok volt a munka. Aztán egy alkalommal véletlenül meglátta a telefonján az üzeneteket Nórától.
„Köszönöm, hogy hazakísértél. Olyan jólesett a beszélgetés a babáról. Ritkán figyel rám valaki ennyire.”
„Szívesen. Nagyon szerencsés lesz a gyermeked.”
Lilla szíve kihagyott egy ütemet. Olvasott tovább, és minden sor egyre mélyebbre döfte a fájdalmat.
„András, annyira gondoskodó vagy. Kár, hogy nektek Lillával nem jött össze a gyerek. Biztosan nagyon szenved.”
„Igen, szenved. És néha úgy érzem, már engem hibáztat.”
Lilla lassan letette a telefont, miközben pontosan érezte, hogy valami végérvényesen megrepedt bennük, és tudta, hogy a közelgő beszélgetés mindkettőjük életét új irányba fogja sodorni.