…amit az anyád az imént tett?
Gábor tanácstalanul nézett előbb Erikára, majd rám. Látszott rajta, hogy időt akar nyerni.
— Hát… ez csak egy könyv — hebegte. — Anyu jót akart. Nem volt benne rossz szándék…
— Jót akart — ismételtem meg halkan, miközben tovább pakoltam az ételt a dobozokba. — Nórának családi ékszer, nekem egy foltos, régi könyv. Húsz ember előtt. A házassági évfordulónkon. Ez szerinted a „jó szándék”?
Erika azonnal közbeszólt, sértett hangon.
— Lillácska, ezt túlzásba viszed. Komolyan azt hittem, örülni fogsz. Hasznos dolog, művel…
— Hasznos — bólintottam, és rácsuktam a fedőt egy újabb dobozra. — Értem. A lányának jár az érték, nekem meg az üzenet: hol a helyem. A tűzhely mellett. Tíz éve ezt hallgatom tőled, kimondatlanul, de következetesen.
András ekkor hirtelen letette a poharát. Az üveg csattanása belehasított a csendbe, többen összerezzentek.
— Erika, elég legyen.
Az anyósom felé fordult, döbbenten.
— Tessék?
— Azt mondtam, elég — András tekintete kemény volt, olyan, amilyennek még sosem láttam. — Egy évtizede alázod ezt a nőt. Hallgattam, mert azt reméltem, észhez térsz. De nem tudsz megállni.
— András, miről beszélsz?
— Arról, hogy nem tudod elfogadni: a fiad felnőtt, és döntött. Mindig irányítani akartad. Amikor ez nem ment, Lillát kezdted célba venni. Minden találkozón.
Erika elsápadt.
— Hogy mersz ilyesmit mondani vendégek előtt?!
— És te hogy merted ezt a lomot átadni neki mindenki szeme láttára? — András hangja nyugodt volt, de kérlelhetetlen. — Azt hitted, senki nem vette észre? Mindenki látta. Csak hallgatnak, mert kellemetlen. Nekem nem az. Nekem szégyen.
Pár vendég felállt, sietve elköszöntek. Én tovább pakoltam. Nóra bűntudatosan nézett rám.
— Lilla, kérlek, vedd el az ékszert…
— Nem kell — ráztam meg a fejem. — Nem erről szól. Hanem a tiszteletről.
Gábor még mindig a szoba közepén állt. Megálltam, ránéztem.
— Nem felelsz? Megint csendben maradsz?
Ökölbe szorította a kezét. Láttam rajta, hogy vívódik, majd valami átbillent benne.
— Anya — fordult Erika felé. — Kérj bocsánatot Lillától. Most azonnal.
— Tessék?!
— Jól hallottad. Azonnal.
Erika felpattant.
— Gábor, megőrültél? Az anyád vagyok! Én szültelek, neveltelek, taníttattalak!
— És most kinek az oldalára állsz? — kezdte, majd elharapta.
— Mondd ki — Gábor hangja megkeményedett. — Ki ellen? A feleségem ellen? Az ellen a nő ellen, aki tíz éve tűri a megalázásaidat?
Erika zihált, az arca vörös foltokban égett.
— Választanod kell köztem és közte?
— Csak egy bocsánatkérést kérek. Ennyire lehetetlen?
— Nem kérek bocsánatot — kapta fel a táskáját. — Semmi rosszat nem tettem. Ő rendezett jelenetet.
Gábor az ajtóhoz lépett, kitárta.
— Akkor menj el.
Dermedt csend zuhant ránk. Erika úgy nézett a fiára, mintha arcul csapták volna.
— Nem merészelsz kidobni!
— Menj el, anya. És ne gyere vissza, amíg nem érted meg, hogy hibáztál.
András lassan felállt.
— Gyere, Erika.
— András!
— Gyere. Mielőtt végleg megalázzuk magunkat.
Elmentek. Az ajtó tompa kattanással zárult. A maradék vendégek perceken belül elszállingóztak. Tíz perc múlva egyedül maradtunk. Gábor az ajtófélfának dőlve állt.
— Sajnálom — mondta halkan. — Gyáva voltam évekig.
Nem szóltam semmit.
— Azt hittem, ha nem reagálok, magától elmúlik. Hogy te majd megszokod, hogy anya leáll, és én egyszerűen elkerülhetem a konfliktust, de most már tudom, hogy ezzel csak halogattam mindent.