— Lillácska, ugye nem feledkeztél meg a csokoládéról? Tudod, hogy Gábornak allergiája van rá.
A telefonomat a vállam és a fülem közé szorítottam, miközben tovább nyújtottam a tésztát. Erika Semenovna már aznap harmadszor hívott.
— Erika Semenovna, egyetlen ételbe sem teszek csokoládét — feleltem türelmesen.
— Jó, jó, csak biztonságból kérdeztem. Soha nem lehet tudni. Ismered, mennyire érzékeny az én fiam.
Ismerem. Tíz éve pontosan. Azt is pontosan tudom, hogy Gábor gond nélkül majszol csokis bonbonokat az autóban, amikor azt hiszi, nem látom.
— Mindenre figyeltem, ne aggódjon — zártam le a beszélgetést.
Letettem a telefont, és végignéztem az asztalon felhalmozott alapanyagokon. Háromféle hús, hal, négy saláta, előételek, sütemények. Húsz vendég. Tíz év házasság. Azt akartam, hogy ez az este hibátlan legyen. Hogy végre Erika Semenovna ne a kollégiumi lányt lássa bennem, hanem egy olyan nőt, aki tud házigazda lenni.
Hét órára érkeztek az első vendégek. Felvettem az új ruhámat — sötétkék, visszafogott, elegáns. Tudtam, hogy az anyósom nem kedveli a kihívó öltözéket. Gábor odalépett, átkarolta a derekamat.
— Gyönyörű vagy. Ma igazán kitettél magadért.
Az asztal valóban ünnepi lett. Fehér abrosz, kristálypoharak, mécsesek. András Nikolaевич töltött magának pezsgőt, majd felemelte a poharát.
— Az ifjú párra! És arra, hogy a következő tíz év még erősebb legyen!
Mindenki csatlakozott. Erika Semenovna a férje mellett ült, mosolygott, de a tekintete végigpásztázta az asztalt, mintha vizsgáztatna. A vacsora gördülékenyen haladt. Dicsérték a kacsát, kérdezgették a saláta receptjét. Már-már elhittem, hogy végre fellélegezhetek.
— Egy pillanat figyelmet kérek! — Erika Semenovna felállt, pohárral a kezében. — Szeretnék ajándékot adni a lányaimnak.
Megmerevedtem.
— Nóra, kislányom — fordult a lányához, és átnyújtott egy elegáns, bársonnyal bevont dobozt. — Ez egy családi örökség, zafíros nyakék. A nagymamámé volt. Viseld egészséggel.
Nóra kinyitotta a dobozt, és a vendégek felzúdultak. A nyakék lenyűgöző volt: mélyen kék kövek arany foglalatban, régi, finom munka. Mindenki gratulált, csodálta.
— És Lillának — hajolt felém az anyósom, miközben a táskájából elővett egy nagyobb dobozt, amelyet hanyagul régi újságpapírba csomagolt — szintén hoztam valamit.
Átvettem a csomagot. Minden szem rám szegeződött. Gábor előrehajolt, mosolygott. Lehúztam a papírt, felnyitottam a fedőt.
Egy könyv volt benne. Elhasznált, kopott, megsárgult lapokkal, zsíros foltokkal a borítón. „Házi konyha” — hetvenes évekbeli kiadás.
— Ez igazán hasznos darab — mondta Erika Semenovna elégedett mosollyal. — Egy háztartásban mindig jól jön. Egyszerű, érthető receptek vannak benne. Pont jó a mindennapi főzéshez.
A levegő megfagyott. Valaki zavartan megköszörülte a torkát. Nóra a tányérját bámulta. Gábor kinyitotta a száját, majd bezárta, szavak nélkül. Én csak ültem, és néztem a könyvet. A foltokat. A kifakult betűket. Azt, ahogyan Erika Semenovna mindezt elém tette — mindenki előtt, a zafíros családi ékszer mellé. Üzenet volt. Egyértelmű: itt a helyed, Lillácska. A konyhában. Az egyszerű receptek világában.
Lassan felálltam. A könyvet óvatosan letettem az asztalra. Odamentem a tűzhelyhez, és sorban elzártam a gázrózsákat. A főfogás — a sült borjú — még a sütőben készült. Azt is kikapcsoltam. Kinyitottam a szekrényt, elővettem az ételes dobozokat, és nyugodt mozdulatokkal elkezdtem leszedni az asztalt. Saláták, előételek, hidegtálak. Mindent, ami a vendégek előtt volt. A kezem biztosan járt, kapkodás nélkül.
— Lilla, megőrültél? — Gábor hangja megemelkedett. — Itt ülnek a vendégek!
Ránéztem.
— Válaszolj, Gábor. Itt és most, mindenki előtt. Szerinted rendben van az, amit az anyád az imént tett?