— Mert féltem az összecsapástól — tette hozzá csendesen.
— Ma viszont döntöttél — mondtam.
— Igen. Későn, de végre igen.
Gábor közelebb lépett, majd letérdelt a székem mellé. A mozdulat nem volt színpadias, inkább kétségbeesetten őszinte.
— Adj nekem egy esélyt. Megváltozom. Kiállok melletted, nemcsak nagy dolgokban, hanem akkor is, amikor apróságnak tűnik. Megígérem.
Hosszan néztem rá. Arra az emberre, akivel egy évtizedet éltem le. Aki valóban gyáva volt. De aki most először nem félreállt, hanem mellém állt.
— Majd meglátjuk — feleltem végül.
Erika egy teljes hónapig nem keresett. A csend szokatlan volt, szinte nyomasztó. Aztán András telefonált. Elmondta, hogy a felesége bezárkózott, alig szól bárkihez, és teljesen váratlanul érte, hogy a fia ilyen határozottan szembement vele.
— András, tisztelem magát — válaszoltam neki nyugodtan. — De amíg Erika nem ismeri el, hogy átlépett egy határt, nincs értelme találkoznunk.
A vonal túloldalán sóhajtás hallatszott.
— Értem. Megpróbálok beszélni vele.
Két hónappal később újra hívott. A hangja fáradtabb volt, mint korábban. Azt mondta, sikerült rávennie Erikát, hogy pszichológushoz forduljon. Feltételt szabott: vagy dolgozik magán, vagy külön költözik tőle. Negyven év házasság után először mondott ilyet.
— Belement — tette hozzá halkan. — Már egy hónapja jár.
Nem reagáltam. Nem azért, mert közömbös lettem volna, hanem mert már nem volt bennem várakozás. Nem kerestem többé az anyósom elismerését. Tettem a dolgom, éltem az életem. A pékségem bővült, felvettem egy segítőt. Gábor is más lett: figyelmesebb, határozottabb, és akkor is megvédett, amikor korábban hallgatott volna.
Majdnem két év telt el. A tizenkettedik évfordulónkat csendben ünnepeltük, kettesben. Épp vacsora után voltunk, amikor megszólalt a csengő. Meglepődtem. Az ajtóban Erika állt. Soványabb volt, az arca fáradtabb, a kezében egy apró csomagot szorongatott.
— Bejöhetek? — kérdezte bizonytalanul.
Gáborra néztem. Ő bólintott. Félreálltam az ajtóból.
Erika leült a kanapé szélére. Az ujjai remegtek.
— Mondanom kell valamit. Régóta.
Hallgattam.
— Sajnálom — nyelte nagyot. — Mindent. Az egész tíz évet. A megjegyzéseket. Azt is, ahogyan igyekeztem kisebbé tenni téged, csak hogy ne érezzem: elveszítem a fiamat.
Nem számítottam erre az őszinteségre.
— A pszichológus segített megérteni — folytatta, miközben a szőnyeget nézte. — Féltem, hogy Gábor eltávolodik tőlem. Hogy te majd elválasztasz minket. És ahelyett, hogy elfogadtalak volna, támadtalak. Azt hittem, ha azt sugallom, nem vagy elég jó, akkor ő közelebb marad hozzám. De pont az ellenkezőjét értem el. Majdnem mindkettőjüket elvesztettem. Téged és Andrást is.
Elhallgatott, majd elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a szemét.
— Nem várom el, hogy azonnal megbocsáss — mondta halkan. — Csak azt szeretném, hogy tudd: belátom, mennyire tévedtem. És ha adsz egy esélyt, bizonyítani akarok. Nem szavakkal. Tettekkel.
Gábor mellettem ült, feszült volt, de nem szólt. Ez az én döntésem volt.
— Erika — kezdtem lassan. — Nem tudok csak úgy továbblépni, mintha semmi sem történt volna. Két évvel ezelőtt a büszkeséget választotta a bocsánatkérés helyett. Két év kellett ahhoz, hogy ide eljusson.
— Tudom — bólintott. — Makacs voltam. Időbe telt, mire… összetörtem magamban azt, ami nem működött.
— Akkor figyeljen — mondtam, és a szemébe néztem. — Hajlandó vagyok megpróbálni. Lassan, óvatosan. De az első rosszindulatú megjegyzésnél, az első jelén annak, hogy visszatérne a régi minta, mindennek vége. Végleg. Világos?
Hevesen bólogatott.
— Igen. Köszönöm. Nem fogok visszaélni vele.
Átnyújtotta a csomagot.
— Ez a ti évfordulótokra van.
Kibontottam a papírt. Egy doboz volt benne, benne pedig egy professzionális cukrász hőmérő. Pontosan olyan, amilyet régóta szerettem volna.
— András mondta, hogy erről álmodsz — nézett rám óvatos reménnyel. — Arra gondoltam, ha ennyire szeretsz sütni… ez talán jó kezdet lehet.
Végighúztam az ujjam a sima felületen, és először éreztem úgy, hogy valami valóban elmozdult bennünk, nemcsak kimondva, hanem mélyebben is.