A járdaszegélyek mentén gondosan ápolt virágágyások húzódtak, bennük frissen kinyílt tulipánok bólogattak a langyos szélben. A megállónál Lilla hirtelen ismerős alakot vett észre. Melinda ült a padon, ölében egy vászontáskával, amelyből lisztes zacskók, tésztafélék csomagjai kandikáltak ki. Az asszony arca beesett volt, mintha az elmúlt hónapok súlya rátelepedett volna, ujjai idegesen remegtek, miközben a szatyor fülét szorította.
Lilla néhány lépésre megállt. Melinda felnézett, a tekintetük találkozott. Az asszony ajkai elnyíltak, mintha megszólalna, talán magyarázkodni akart, talán kérni valamit. Szavak azonban nem jöttek. Lilla sem szólt. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd sarkon fordult, és továbbindult.
Nem kapta fel a fejét, nem gyorsított, nem tett látványos gesztusokat. Egyszerűen elhaladt mellette, pontosan úgy, ahogyan az ember idegenek mellett szokott: érzelem nélkül, megállás nélkül.
Aznap este Lilla a konyhában ült, a bögréje lassan kihűlt a kezében, miközben az ablakon túl a fák lombjai susogtak. Nem volt ott senki, aki panaszkodott volna a munkájára, sem olyan hang, amely kioktatja, hogyan kellene élnie. A csend sűrű és nyugodt volt, már-már kézzelfogható, és ebben a nyugalomban végre tisztán gondolkodott.
Akkor értette meg igazán: önmagát nem szabad odaadnia azoknak, akik kevesebbnek látják annál, ami valójában. Nem kötelessége gondoskodni olyanokról, akik képesek voltak azt mondani rá, hogy „nem elég jó”, vagy hogy rossz a „szaga” az álmainak.
Lilla lassan kiitta a teát, elmosta a csészét, majd lefeküdt aludni. Másnap egyeztetés várta a beszállítókkal, és át kellett néznie az új berendezések első szállítmányát is. Az élete ment tovább, határozottan és céltudatosan. Csak éppen már nem volt benne hely azoknak, akik egykor méltatlannak nevezték.