A kijelző sötét maradt.
Lilla a saját irodájában ült, és némán bámulta a telefonján megjelenő híváslistát. Levente neve egymás alatt sorakozott: tizenhét nem fogadott hívás. Egyiket sem hallgatta meg. Az ügyvéd nagyjából egy órával később jelentkezett, közvetlenül azután, ami a biztonságiakkal történt.
— Lilla Nikolaevna, minden papír rendben van — mondta tárgyilagos hangon. — A lakás teljes egészében az ön tulajdona, a férjének semmilyen joga nincs hozzá. Ha vagyonmegosztást kezdeményezne, esélye sincs. Minden még a házasság előtt, illetve a cég nevére került.
— Rendben — felelte Lilla röviden. — Van még egy kérésem. Levente nálam szerepel raktárvezetőként. Készítsék elő az azonnali elbocsátásáról szóló dokumentumot.
— Milyen jogcímen?
— Igazolatlan hiányzás, valamint a szolgálati jármű magáncélú használata. Az adatok önöknél vannak.
— Értettem. Intézem.
Miután letette a telefont, kihúzta az íróasztal fiókját. Egy fénykép feküdt benne: ő és Levente az esküvőjük napján, mosolyogva, egymásba kapaszkodva. Lilla hosszan nézte saját arcát a képen — fiatal volt rajta, nyílt és bizakodó. Aztán gondolkodás nélkül apró darabokra tépte a fotót. Nem dühből. Egyszerűen azért, mert az a nő már nem létezett.
Levente végül egy nagybani piacon kapott munkát rakodóként. Hajnali négykor kelt, délig ládákat cipelt. A fizetés alig volt elég valamire, de nem volt más választása. Melinda Stepanovna közben a szociális központot járta, sorban állt az élelmiszercsomagokért. Azok az asszonyok, akik ott voltak azon a szerencsétlen ünnepségen, most lesütött szemmel fordultak el, ha meglátták.
Egy alkalommal Levente megpillantotta Lillát. Éppen egy bankból lépett ki, határozott léptekkel, elegáns kosztümben, iratokkal teli mappát szorítva a karja alá. Megtorpant, utána akart szólni, de Lilla elhaladt mellette anélkül, hogy akár csak oldalra pillantott volna. Levente ott maradt a járdán, piszkos munkakabátban, feltört kézzel, és némán nézett utána.
Aznap este Melinda Stepanovna óvatosan kérdezte:
— Próbáltál még egyszer beszélni vele?
— Nem hall meg — rázta meg a fejét Levente.
— Akkor menj el hozzá, magyarázd el!
— Anya, ezt nem érted. Ő nem fog megbocsátani. És igaza van.
Melinda Stepanovna elhallgatott, majd alig hallhatóan megszólalt:
— Azt hittem, ennél többet érdemlünk. Kiderült, hogy semmit.
Eltelt fél év. Lilla újabb két pékséget nyitott, bővítette a gyártást, és szerződést kötött egy nagy áruházlánccal. Az üzlet virágzott. Már nem gondolt arra az estére, amikor a telefonját szorongatva olvasta a lisztszagról szóló üzenetet.
Egy tavaszi napon, egy sikeres tárgyalás után hazafelé sétált. Az idő enyhe volt, a nap melegen sütött, és Lilla nyugodt léptekkel haladt végig az utcán, anélkül hogy sejtette volna, kivel sodorja össze hamarosan a véletlen.