Melinda sápadt arccal lépett még egyet előre, hangja remegett, mintha bármelyik pillanatban elsírná magát:
— Hogyhogy kilakoltatás? Levente, mondd meg nekik, hogy ez valami tévedés!
Levente kapkodva a telefonjáért nyúlt, és felhívta Lillát. A hívást azonnal elutasították. Írt egy üzenetet: „Mi folyik itt? Lilla, ez biztosan félreértés.” Az üzenet megjelent olvasottnak, válasz azonban nem érkezett.
A vendégek eközben lassan szállingózni kezdtek kifelé. Melinda barátnői összenéztek, az egyikük odasúgott valamit a másiknak, aki gúnyos mosollyal felszisszent. Senki sem kérdezett semmit. Szótlanul vették fel a kabátjukat, táskájukat, és egymás után hagyták el a lakást.
— Anya, várj egy kicsit, mindjárt elérem, mindent meg fog magyarázni… — próbálkozott Levente kétségbeesetten.
— Mit magyaráz meg? — vágott közbe az egyik őr, miközben a táblagépet a zsebébe csúsztatta. — Tíz perc. Utána hívjuk az intézkedő egységet. Döntsenek.
Levente taxit akart hívni, hogy legalább az édesanyját hazavigye a régi lakásba. A bankkártyát lehúzta — sikertelen. Elővette a másodikat, majd a harmadikat is. Egyik sem működött. Verejték gyűlt a homlokán.
Melinda ott állt az immár kiürült lakás közepén, kezében egy nejlonszatyorral, benne a cipőjével és egy kardigánnal. Végignézett a csilláron, a fényes márványpadlón, az elegáns olasz függönyökön, majd lassan a fia felé fordult.
— Mit műveltél? — kérdezte halkan.
Késő este értek vissza a régi kétszobás lakásba. A falakon megfakult virágmintás tapéta, a konyhában kopott linóleum, a levegőben dohos szag. Melinda ledobta a táskáját a kanapéra, és egyenesen a hűtőhöz ment. Kinyitotta — üres volt.
— Levente, van nálad egyáltalán pénz? Kenyeret kellene venni.
— Minden kártyát letiltottak. Készpénzem sincs.
— Hogyhogy nincs? Hiszen dolgozol!
Levente leült az asztalhoz, tenyerébe temette az arcát.
— Anya, papíron az ő cégénél vagyok alkalmazott. A fizetés arra a kártyára ment, amit ő intézett. Valójában nem sok mindent csináltam, csak…
— Csak mi? — kérdezte Melinda élesen.
— Ő vitt mindent a hátán. Én meg használtam a céges autót, meg besegítettem itt-ott.
Melinda leült vele szemben, a keze remegett.
— Akkor nincs semmink? Tényleg semmi?
— Ez a lakás a tiéd. Ennyi maradt.
Melinda becsukta a szemét, ajkait összeszorította, míg el nem fehéredtek.
— Mindez miattad van. Hallgatni kellett volna. Nem kellett volna megírni azt az ocsmányságot a lisztszagról.
— Te diktáltad! Te mondtad, hogy írjam meg neki, ne jöjjön ide, mert elrontja az ünnepet a kinézetével!
— Nem gondoltam, hogy ő… hogy képes erre…
Levente felállt, az ablakhoz lépett. Az udvaron égtek a lámpák, valahol egy kutya ugatott. Elővette a telefonját, és újra írt Lillának: „Bocsáss meg. Beszéljünk. Rendbe hozom.” Az üzenet elküldve megjelent, de még az sem látszott, hogy elolvasta volna.