Úgy rémlett, Kovaljevának hívták. Mintha említette volna valaki, hogy egy szomszédos járásban él.
Az állami gondozás irattárában végül rábukkantak az örökbefogadási papírokra. A nyomok egy apró vidéki városkába vezettek. Nóra Kovaljeva ott dolgozott a postán, egyedül lakott egy kis szolgálati lakásban. Az örökbefogadó szülei évekkel korábban meghaltak, anélkül hogy valaha elmondták volna neki az igazat a múltjáról.
Amikor megmutatták neki az édesapjáról készült régi fényképet, és elmagyarázták, miért keresték meg, sokáig nem szólalt meg. Csak ült, a képet nézte, majd végül halkan megkérdezte:
— És most… mi következik?
— A döntés az öné — válaszolta a nyomozó. — Az édesapja szeretne találkozni magával. A vizsgálatok mindent megerősítenek.
Nóra lassan bólintott.
— Időre van szükségem — mondta végül.
A bírósági tárgyalás rövid volt és kíméletlen. Leventét és a szüleit letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Az anya zokogott, az apa merev arccal ült, egyetlen szót sem ejtett. Levente még egyszer visszafordult Lilla felé, mielőtt a rendőrök elvezették.
— Sajnálom — mondta csendesen.
Lilla ránézett, de nem válaszolt. Felállt, és szó nélkül elhagyta a tárgyalótermet.
Odakint Gergő várta. A falnak támaszkodva állt, cigarettázott, tekintete valahová a távolba révedt.
— Vége? — kérdezte.
— Igen. Most már tényleg vége.
Gergő bólintott, elnyomta a csikket.
— Menjünk. Anyád hazavár.
Az úton nem beszélgettek. Lilla az ablakon kifelé nézett, a táj elsuhant mellettük. Gergő nem faggatta, nem törte meg a csendet.
A ház előtt megállt.
— Ha bármi van, hívj — mondta. — A számom megvan.
Lilla mondani akart valamit, talán köszönetet, de a hangja elakadt. Csak bólintott, és kiszállt az autóból.
Erika olyan erővel ölelte magához a lányát, hogy Lilla alig kapott levegőt. Melinda a fotelben ült, arcát a kezébe temette, és sírt.
— Élsz… — suttogta az anya újra és újra. — Élsz, kislányom.
Lilla mindent elmesélt. Erika hallgatta, közben elsápadt, ujjai görcsösen szorították lánya kezét.
— Az a Gergő… — szólalt meg végül. — Hívd fel. Szeretném megköszönni neki.
Lilla még aznap este telefonált. Gergő egy órán belül megérkezett. Erdei almákat hozott. Erika leültette az asztalhoz, forró teát töltött neki. Melinda csendben figyelte, halvány mosollyal az arcán.
— Köszönöm, hogy nem ment el mellette — mondta Erika. — Megmentette a lányomat.
Gergő megrázta a fejét.
— Nem tettem semmi különöset. Itthon voltam. Ő volt erős.
— Nem — Lilla ránézett. — Nélküled nem sikerült volna. Utolért volna.
Gergő nem válaszolt. Kiitta a bögréjét, felállt.
— Indulnom kell. Messze van az út.
— Jöjjön máskor is — mondta Erika őszintén. — Nagyon örülnénk.
Gergő bólintott, majd kiment. Lilla elkísérte a kocsiig.
— Miért élsz egyedül az erdőben? — kérdezte halkan.
Gergő sokáig hallgatott, aztán megszólalt.
— A családom meghalt. Közúti baleset volt. Nem bírtam tovább a várost. Eljöttem.
Lilla finoman megérintette a kezét. Ő nem húzódott el.
— Értem — mondta halkan.
Gergő beszállt, beindította a motort.
— Ha szükséged van rám, hívj. Tudod a számom.
Lilla a lépcsőház előtt állt, amíg az autó hátsó lámpái el nem tűntek az éjszakában.
Nóra Kovaljeva egy hónappal később találkozott Norbert Schmidttel. A vizsgálatok egyértelműen igazolták a rokoni kapcsolatot. Az idős férfi sírva ölelte magához a lányt, akit húsz éven át keresett. Nóra mereven állt, nem tudta, hogyan kellene reagálnia.
— Bocsáss meg — mondta Norbert erős akcentussal magyarul. — Kerestelek. Mindig kerestelek.
— Nem emlékszem magára — felelte Nóra. — Hároméves voltam.
— Tudom. De most már együtt lehetünk. Gyere velem.
Nóra megrázta a fejét.
— Idő kell. Nem hagyhatom itt az életemet egyik napról a másikra.
Norbert nem erőltette. Azt mondta, vissza fog járni. Megtanul magyarul, és lassan újra megismeri a lányát.
Lilla és Nóra egyszer találkoztak. Egy kávézóban ültek, egymással szemben, sokáig némán. Végül Nóra szólalt meg:
— Furcsa. Hasonlítunk, mégis teljesen mások vagyunk.
— Igen — bólintott Lilla.
— Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy ezt véghezvigyék.
— Én csak életben akartam maradni.
— És sikerült. Ez a legfontosabb.
Megitták a kávéjukat, majd elváltak. Többé nem találkoztak.
Gergő ezután elkezdett visszajárni. Nem minden nap, de rendszeresen. Segített a ház körül, megjavította azokat a dolgokat, amelyekhez Erika évek óta nem tudott hozzányúlni, és jelenléte lassan természetessé vált a mindennapokban.