A lépések tompa zaja elhalt, majd Lilla meghallotta, ahogy a bejárati ajtó becsapódik. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán felpattant. Vadul körbenézett. Az ablakokat vastag deszkák fedték, a háznak egyetlen kijárata volt — az, amerre Levente eltűnt. Kétségbeesetten rohant át a helyiségeken, míg rá nem talált egy másik ajtóra. Az egy keskeny lépcsősorra nyílt, lefelé.
A pincébe vezetett.
Hideg beton fogadta, szanaszét hagyott ládák, megroggyant bútorok, dohos szag. A mennyezet közelében egy apró ablak vágott keskeny csíkot a sötétségbe. Lilla odarángatott egy széket, felállt rá, ujjai elérték a keretet. Megpróbálta kinyitni, de az üveg meg sem moccant. Lerántotta magáról a pulóvert, körbetekerte vele a kezét, és teljes erejéből ütött. Egyszer. Még egyszer. A keret megreccsent.
— Lilla! — hallatszott Levente kiáltása kintről.
Közeledő léptek. Nem gondolkodott tovább. Újra lesújtott. Az üveg kitört, szilánkok hullottak szét, jeges levegő zúdult be. Lilla feltolta magát a karjain, átférkőzött a szűk nyíláson. Felsértette az oldalát, a pólója cafatokban lógott. A nedves fűbe zuhant, majd futni kezdett.
Az erdő fekete volt, áthatolhatatlan. Az ágak az arcát csapkodták, a lába gödrökbe süppedt. A háta mögött kiabálást hallott, ropogtak a gallyak. Levente utána eredt.
Egy tisztásra tört ki, ahol egy félig összedőlt őrbódé állt. Mellette kutya ugatott fel vadul. Az ajtó kivágódott, egy zseblámpát tartó férfi jelent meg.
— Segítsen… — szakadt ki Lillából, és térdre rogyott.
A férfi berántotta, bevágta az ajtót, eltolta a reteszt. A kutya morgott, karmaival kaparta a padlót.
— Egy férfi… üldözött — zihálta Lilla.
— Maradj itt.
A férfi kinyitotta az ajtót, elengedte a kutyát. Az ugatva vágtatott el. Egy perccel később ordítás és káromkodás hallatszott, majd csend.
Amikor visszatért, ismét bezárta az ajtót.
— Elfutott. Nem jut messzire. Már értesítettem a rendőrséget.
Lilla a földön ült, felhúzott térdeit szorította, egész teste remegett. A férfi egy kopott kabátot terített rá, mellé tett egy bögrét vízzel.
— Hogy hívnak?
— Lilla.
— Gergő vagyok. Mi történt?
Szakadozott mondatokban mesélt: a vacsoráról, a németről, a borról, a pincéről. Gergő hallgatott, arca kemény maradt.
— Aljas szemétládák — mondta végül halkan. — Maradj itt. Mindjárt jönnek.
Leventét fél órán belül elkapták az erdőben. Az autóját kereste, de eltévedt. A szüleit a városi lakásukban fogták el. A házkutatás során találtak egy hamis útlevelet Nóra Schmidt névre, Lilla fényképével, repülőjegyeket Németországba, valamint levelezést egy bizonyos Norbert Schmidttel.
A nyomozó egy megsárgult gyerekkori fotót csúsztatott Lilla elé.
— Felismered?
Lilla ránézett, és felszisszent. A képen lévő kislány úgy nézett ki, mintha a tükörből tekintene vissza.
— Ki ő?
— Nóra Schmidt. Húsz éve eltűnt. Az apja tehetős emigráns, azóta is keresi. Bármennyit fizetne, csak hogy megtalálja. A csalók rábukkantak a fotódra a közösségi oldalon. Ellenőrizték — tökéletesen illettél. Az volt a tervük, hogy hamis papírokkal kivisznek külföldre, bemutatnak az öregnek, felveszik az előleget, majd eltűnnek. Téged pedig ott hagynak iratok, pénz és nyelvtudás nélkül.
— De én tudok németül — suttogta Lilla.
— Erről nem volt tudomásuk. Okosan tetted, hogy hallgattál.
Lilla az arcába temette a kezét. Minden, ami Leventével történt — az érintések, a csókok, a találkozások — hazugság volt.
— Az igazi lányt… őt megtalálták?
A nyomozó megrázta a fejét.
— Még nem. De nem adjuk fel.
Néhány nappal később Gergő megjelent a kapitányságon. Kérte, hogy mutassák meg neki Nóra Schmidt gyerekkori fényképét. Amikor meglátta, megmerevedett.
— Nóri… — mondta rekedten. — Együtt nőttünk fel az intézetben. Aztán elvitte valaki. Azt hittem, szerencséje lett.
A nyomozó kihúzta magát.
— Emlékszel, kik voltak?
— A vezetéknevükre nem. De arra igen, hogy Nórikát onnantól Annának hívták.