Levente édesanyja vörös száraz bort töltött a poharakba, majd mintha csak mellékesen érdeklődne, odafordult hozzá:
— Drágám, ugye te nem tanultál németül? — kérdezte könnyed hangon.
Lilla enyhén megrázta a fejét, és udvarias mosollyal válaszolt.
— Nem, csak angolt, még a középiskolában.
Az asszony bólintott, aztán a férjéhez fordult, és hirtelen németre váltott, mintha Lilla ott sem lenne az asztalnál.
— Az arca tökéletes másolat. Az öreg nem fogja megkülönböztetni. A papírok készen vannak, két nap múlva indulás.
Lilla megdermedt, a villa félúton megállt a levegőben. Öt év. Ennyit töltött intenzív némettanulással egy nyelvi gimnáziumban. Berlinről álmodott, fordítói munkáról, önálló életről. Most pedig ez a tudás fegyverként fordult ellene.
Levente apja belekortyolt a borba, majd nyugodtan hozzátette:
— Ha ellenkezni kezd, emlékeztetjük az anyjára meg a mozgássérült nővérére. Nem fog sokáig makacskodni.
Lilla lassan letette az evőeszközt. A keze remegett, de erőt vett magán. Oldalra pillantott Leventére, aki mellette ült, és nyugodtan szeletelte a húst. Valamit lelkesen magyarázott a munkájáról, közben mosolygott. Fogalma sem volt róla, hogy Lilla minden szót értett.
— Lillácska, teljesen elsápadtál — szólalt meg az anyja immár magyarul. — Rosszul érzed magad?
— Csak kimerült vagyok. Vizsgaidőszak — felelte halkan.
— Igyál egy kicsit, jót tesz.
Lilla felemelte a poharat, az ajkához érintette, de csak tettette az ivást. A bor alig érintette a nyelvét. Visszatette a poharat, majd az ablak felé nézett. Odakint már leszállt az este, a város fényei vibráltak, és minden porcikájával azt kívánta, bárcsak ott lehetne, minél messzebb ettől az asztaltól.
Három hónappal korábban találkozott Leventével egy buszon. Fáradt volt, nehéz táskával, amikor a fiú segített leszállni, majd elkérte a számát. Az udvarlás szinte mesébe illő volt: virágok, elegáns éttermek, figyelmes szavak. Lilla beleszeretett, mert Levente egy teljesen más világból érkezett — magabiztos volt, tehetős, drága kabátban járt, a csuklóján feltűnő óra csillant.
Otthon azonban egy szót sem szólt róla. Az édesanyja, Erika, napról napra küszködött a megélhetéssel. A nővére, Melinda, egy közúti baleset óta tolószékhez kötve élt. Minden fillér gyógyszerekre ment el. Lillát mardosta a bűntudat amiatt, hogy ő egészséges, járhat, tanulhat, randizhat.
Most pedig ott ült ennél az asztalnál, és világossá vált számára: semmi sem volt véletlen. Minden mosoly, minden érintés, minden szó gondosan kiszámított lépés volt.
— Holnap elutazunk egy kicsit a városon kívülre — mondta Levente később, amikor kiléptek az utcára. — Egy kis házba. Nyugalom, romantika. Benne vagy?
Lilla ránézett, és idegennek látta. Mintha sosem ismerte volna igazán.
— Rendben — válaszolta alig hallhatóan.
A faház az erdő mélyén állt, messze az úttól. A levegőben nedves fa és penészszag keveredett. Levente gyertyákat gyújtott, megterítette az asztalt. Lilla a kanapén ült, és figyelte őt, miközben azon töprengett, mikor csúszott ki a talaj a lába alól.
— Olyan furcsa vagy ma — jegyezte meg Levente, miközben átnyújtotta neki a poharat. — Mi jár a fejedben?
— Semmi különös. Csak gondolkodom.
— Min?
— Rajtunk.
Levente mellé ült, átkarolta a vállát.
— Boldogok leszünk, Lillám. Megígérem. Igyál, lazíts egy kicsit.
Lilla ismét a szájához emelte a poharat. Levente tekintete rajta pihent, éles volt és türelmes, mint egy vadászé. Ivott egy kortyot, majd letette az italt.
— Kimegyek a mosdóba — mondta, és felállt.
A fürdőszobában a mosdó fölé hajolt, és hangtalanul kiköpte a bort. Vízzel öblítette ki a száját, majd a tükörbe nézett. Sápadt arc, kitágult pupillák. Saját magát látta, mégis alig ismerte fel.
Visszament a szobába, lefeküdt a kanapéra, és lehunyta a szemét, mintha elaludna. Levente odalépett, megérintette a vállát.
— Lilla?
Nem felelt. Légzése egyenletes volt, mély, gondosan szabályozott. Levente felállt, idegesen járkált, majd elővette a telefonját.
— Az áru kész — mondta halkan. — Holnap délre odaviszem. Igen, a papírok nálam vannak. Az előleg azonnal, ahogy megbeszéltük.
Lilla mozdulatlan maradt, csukott szemmel hallgatta minden szavát. A szíve úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, és pontosan tudta, hogy innentől nincs visszaút, csak menekülés.