— Csak túlizgulta magát! — vágta rá élesen egy nő Levente rokonságának asztalától. Talán a nagynénje volt, talán csak egy olyan családtag, aki túl magabiztos mosollyal figyelte eddig az eseményeket.
Mihály ekkor Nórához hajolt, épp csak annyira, hogy senki más ne hallja:
— A mentőt már hívták. És maradj mellette. Ne menj el tőle. Fontos, hogy mindenki lássa: ott állsz mellette. Különben képes lesz mindent kifordítani.
Nóra abban a pillanatban megértette: Mihály nemcsak azt vette észre, hogy valami került a pohárba. Pontosan tudta azt is, hogyan működnek az ilyen emberek, amikor bajba kerülnek, és miként mossák tisztára magukat mások rovására.
Levente hirtelen megragadta Nóra karját. Nem óvatosan, nem kérlelően — fájdalmasan, ujjai szinte belevájtak a könyökébe.
— Te… — sziszegte. Ebben a megszólításban nem volt sem gyengédség, sem szeretet. Csak vád, zavarodottság és düh keveredett benne. — Mit csináltál?
Nóra nem rántotta el a kezét. Egyenesen a szemébe nézett, és feltűnően nyugodt hangon felelt:
— Semmit. Egyszerűen nem ittam bele a saját poharamba.
A mondat úgy csattant, mintha pofon lett volna.
Levente pislogott egyet, és a tekintetében először jelent meg valami egészen új: a félelem.
—
4. szakasz — A mentők és ami a zakó alatt volt
A mentőautó meglepően gyorsan megérkezett. A belvárosi étteremhez azonnal felnyílt a sorompó, az egész olyan rutinszerűen zajlott, mintha nem esküvői vacsora, hanem egy hétköznapi riasztás lett volna. A mentősök határozott léptekkel léptek be a terembe.
— Mit vett be? Alkoholt? Gyógyszert? — kérdezte az orvos, miközben Levente mellé guggolt.
— Semmit! — vágta rá Levente, de a hangja megtört. — Én csak… én…
Nem fejezte be. Az arca hamuszürkévé vált, az ajkai kiszáradtak. Ismét a víz után nyúlt, ám a keze annyira remegett, hogy a pohár csilingelve koccant az asztalon.
Az orvos arra kérte, gombolja ki a zakóját. Egy pincér már mozdult volna segíteni, de Mihály megelőzte: előrelépett, és nyugodtan, minden feltűnés nélkül kigombolta a ruhadarabot.
A következő pillanatban az egyik belső zsebből egy apró bliszter csúszott ki, és a padlóra esett. Két tabletta hiányzott belőle. A többi katonás rendben sorakozott — túl rendezett volt ahhoz, hogy ne tűnjön bizonyítéknak.
A teremben síri csend lett. Nem az ünnepélyes fajta, hanem az a nyomasztó hallgatás, amikor mindenki egyszerre érzi meg: ez már nem családi jelenet, hanem komoly ügy.
— Kié ez a gyógyszer? — kérdezte az orvos.
Levente reflexből nyúlt a bliszter felé, de Mihály egy hajszállal gyorsabb volt. Nem kapta ki a kezéből — egyszerűen csak hamarabb emelte fel.
— Láttam, mit csinált a pohárral — mondta hangosan Mihály, úgy, hogy mindenki hallja. — Saját szememmel láttam.
Több vendég felszisszent. Valaki a szája elé kapta a kezét. Nóra apja, Sándor, a terem túlsó végén állt mozdulatlanul. Az arca elszürkült, mintha hirtelen elfogyott volna körülötte a levegő.
— Maga… maga megőrült — suttogta.
Levente már a fal melletti kanapén feküdt. A korábbi magabiztosság lecsorgott róla, mint esővíz egy kabátról.
Az orvos megnézte a gyógyszert, majd Leventére pillantott, és tárgyilagos hangon közölte:
— Ez erős nyugtató hatású szer. Egy ember akár nagyon hosszú időre is elaludhatott volna tőle.
Nórában jeges érzés kúszott fel a mellkasából egészen a torkáig.
A „nagyon hosszú idő” túlságosan is ismerősen csengett.
—
5. szakasz — Kísérlet a menyasszony hibáztatására
Húsz perc elteltével Levente már ülni tudott, egyik karjával a karfára támaszkodva. Még mindig sápadt volt, de eszméleténél maradt. A dózis szemmel láthatóan nem rá volt szabva: egy könnyebb testalkatú embernek szánták — egy nőnek. Nem itta meg teljesen az italt, egy része az abroszon kötött ki, másik része a pohár alján maradt. Elég volt ahhoz, hogy rosszul legyen, de nem végzetes.
És ekkor rátért arra, amihez a legjobban értett: áldozattá formálta önmagát.
— Ő volt… — préselte ki magából, Nórára mutatva. — Ő nem normális… Mindig gyanakodott… Kicserélte a poharakat… direkt… hogy rám kenje.
Néhány vendég megmozdult. Látszott rajtuk: kényelmes lenne ezt elhinni. Egyszerű magyarázat. Nem forgatja fel az egész addigi képet.
— Nóra ilyet nem tenne! — szólt közbe valaki az apja családjából.
— Akkor miért cserélgette a poharakat?! — csattant fel ugyanaz a nő Levente oldaláról.
Nóra nem kezdett magyarázkodni. Csak felemelte a fejét, és érezhető volt, hogy a következő pillanatban megszólal.