A ceremóniamester a magasba emelte a mikrofont, a zene pedig lassan elhalt, mintha maga is félreállna a pillanat elől. A levegőben csupán a porcelán halk csilingelése és a ruhák suttogása maradt.
— Kedves vendégek! A legfontosabb koccintás következik — az ifjú pár egészségére!
Mindenki felállt. Nóra is felegyenesedett, és azonnal megérezte, hogy a fűző alatt izzad a háta. Levente közelebb hajolt hozzá, mozdulata első pillantásra gondoskodónak tűnt, az ujjai azonban a derekán nem simítottak, inkább szorítottak, mintha ellenőrizné, nem készül-e megint eltűnni.
Előttük két pohár állt, fehér szalaggal átkötve. Nóra végrehajtotta azt, amit már a mosdóban eldöntött: gyorsan, precízen, szinte láthatatlanul felcserélte őket. Ugyanazzal a természetességgel, ahogy egy rosszul terített villát igazít meg az ember — kapkodás és feltűnés nélkül.
Levente nem vett észre semmit. Vagy túlságosan biztos volt benne, hogy minden az irányítása alatt áll.
— Ránk — súgta, miközben a vendégeket nézte, nem őt. — És arra, hogy mindig… okos kislány maradj.
Az „okos kislány” nem gyengédségként csengett, sokkal inkább elvárásként.
Levente felemelte a poharát. Nóra is így tett — azt, amelyik most már biztonságos volt.
Oldalról megpillantotta Mihályt a falnál. Kissé távol állt a felszolgálóktól, és nem a színpadot figyelte, nem is az ifjú párt, hanem Levente kezeit. Az arca olyan volt, mintha izzó parazsat tartana a tenyerében, és attól félne, mikor égeti meg magát.
Levente belekortyolt.
Szinte azonnal megbicsaklott a mosolya.
Túl gyorsan jelent meg… és ijesztően üres volt.
2. szakasz — Amikor a vőlegény arcán idegen gyengeség jelenik meg
Eleinte senki sem értett semmit. A vendégek jókedvűen koccintottak, nevetés és „csók!” kiáltások töltötték be a termet, a fotós ide-oda szaladt, hogy elkapja a pillanatokat.
Aztán Levente lassan, nehézkesen pislogott — úgy, mint aki három napja nem aludt. Letette a poharat az asztalra, de elvétette pár centivel: az üveg a tányér széléhez koccant, a szalag megremegett.
— Mi van veled? — lehelte Nóra olyan halkan, hogy csak az hallhatta volna, aki közvetlenül mellettük ült.
Levente felé fordult, homlokán gyöngyözni kezdett az izzadság.
— Fülledt… — préselte ki magából. — A ruhád… az illat… a fejem…
Megpróbált mosolyogni, de az arckifejezése szétesett. A tekintete elhomályosult, mintha átnézne a termen, és a zajban kapaszkodót keresne.
Ekkor értette meg Nóra a legijesztőbbet: ez nem az volt, hogy „túl sokat ivott”. Pontosan az történt, amire Mihály figyelmeztette. Csakhogy most Levente testében zajlott.
Levente ösztönösen újra a pohár után nyúlt. Az ujjai remegtek. Ivott még egy kortyot, majd hirtelen kifújta a levegőt, mintha égetné a torka.
— Levente — Nóra a csuklójára tette a kezét. — Rosszul nézel ki. Menjünk ki egy kicsit.
— Ülj le… — suttogta, és megpróbálta visszanyomni a székbe, de a keze elerőtlenedett és lehanyatlott. — Semmi baj. Csak… reakció. Idegesség…
A „reakció” szó majdnem őszintén hangzott.
Csakhogy ez nem az idegességre adott válasz volt.
Hanem arra, amit ő kevert bele.
3. szakasz — Mihály nem várja meg, hogy késő legyen
Nóra látta, ahogy Mihály határozott léptekkel előrelép — mintha benne egy régi, szolgálati fegyelem kapcsolt volna át. Odament a legközelebbi felszolgálóhoz, és röviden, parancsolóan szólt hozzá. Egy percen belül valaki lekapcsolta a zenét, a ceremóniamester pedig értetlenül elhallgatott a mondat közepén.
Levente fel akart állni, hogy „tartsa magát”. Látszott rajta a szándék: meg akarta mutatni, hogy ura a helyzetnek. A térdei azonban cserbenhagyták, megingott, az asztal szélébe kapaszkodott, és majdnem magával rántotta az abroszt is.
— Vizet! — kiáltotta valaki a vendégek közül, miközben a terem figyelme egyetlen pontra szegeződött, és Nóra ösztönösen közelebb húzódott Leventéhez, nem engedve el a csuklóját.