Nóra nem kezdett mentegetőzni. Nem kapkodott magyarázatok után, nem emelte fel a hangját. Egyszerűen felegyenesedett, végignézett a teremben ülőkön, és tisztán, kimérten megszólalt:
— Azért, mert Mihály előre szólt nekem. Látta, ahogy Levente valamit belekevert az ÉN poharamba.
A hangja nem remegett meg. Nem volt benne hisztéria, sem könyörgés. És éppen ez ütött akkorát. Erősebben hatott, mint bármilyen könny.
Mihály egy lépést tett előre, és halkan, de határozottan hozzátette:
— Évek óta dolgozom ezzel a családdal. Láttam már konfliktusokat, titkokat, csúnya dolgokat is. De ilyet… ilyet soha nem mondanék, ha nem lennék benne teljesen biztos.
Az orvos, aki addig is a közelben maradt, elfordult Nórától, és az étterem vezetőjére nézett:
— Van kamerarendszerük?
— Természetesen — bólintott az adminisztrátor. — A bárpultnál is folyamatos a felvétel.
Nóra apja lassan lehunyta a szemét. Abban a mozdulatban benne volt minden: a felismerés, hogy ezt már nem lehet elsimítani, és hogy az a mondat, miszerint „majd családon belül rendezzük”, végleg értelmét vesztette.
—
6. szakasz — Egy régi baleset új megvilágításban
Amikor a rendőrök megérkeztek, Leventét addigra már kórházba szállították. A hivatalos indok: mérgezés gyanúja. A kimondatlan ok: így nem csinálhatott jelenetet, és nem tudott senkivel a helyszínen alkudozni.
Nóra az étterem egyik üres irodájában ült, egy idegen takaróba burkolózva. A keze jéghideg volt, de belül furcsa, szinte kristálytiszta érzés uralkodott benne: életben maradt.
Az egyik nyomozó — fiatal volt, de figyelmes — nem támadó hangnemben kérdezett:
— Azt mondta, az első férje autóbalesetben halt meg. A fékek hibásodtak meg?
Nóra felnézett. A kérdés óvatos volt, mégis célratörő.
— Igen… — felelte lassan. — Legalábbis ezt állapították meg. Akkoriban Levente intézett mindent. Ő… segített.
A nyomozó jegyzetelt, majd újra ránézett:
— Tudja esetleg, hol szervizelték az autót? Melyik műhely végezte a karbantartást?
Nóra emlékei lassan mozgásba lendültek. A temetés utáni hetek képei: dossziék, papírok, biztosítási iratok, aláírások. És egy szerviz neve, amely azért maradt meg benne, mert később az apja megjegyezte: „Levente a saját emberein keresztül intézte.”
Kimondta a műhely nevét. A nyomozó szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett.
— Értem — mondta röviden. — Ez fontos lehet.
Sándor, az apja, az ajtóban állt. Úgy nézett a lányára, mintha most látná először igazán. Nem gyerekként. Nem veszteség után összeroppant nőként. Hanem felnőtt emberként, akit módszeresen próbáltak megtörni.
— Nóra… — szólalt meg rekedten. — Sajnálom.
A lány nem válaszolt azonnal. A „sajnálom” jó szó volt. Csak túl későn érkezett. Mégis számított.
—
7. szakasz — Beszélgetés apa és lánya között, zene nélkül
A személyzeti kijáraton át hagyták el az éttermet. A hó már nem volt ünnepi. Vizes, nehéz, tapadós masszaként fedte az utcát.
Az autóban sokáig csend ült közöttük. Végül az apa törte meg:
— Azt hittem, megmentett téged. Alex halála után… eltűntél önmagadból. Ő ott volt melletted, mindent kézbe vett. Én pedig… hátraléptem.
— Nem mentett meg, apa — felelte Nóra halkan. — Elfoglalta a helyet. Olyan ügyesen, hogy te ezt gondoskodásnak nevezted.
Sándor erősebben markolta a kormányt.
— Azt mondta, gyenge vagy. Hogy szükséged van egy erős férfira. Hogy ha nem állítalak valaki mellé, elveszel.
Nóra felé fordult:
— És egyszer megkérdezted, én mit akarok?
Nem érkezett válasz. A hallgatás mindent elmondott.
— Ő nem engem akart — folytatta Nóra. — Hanem azt, ami körülöttem van. És azt is, ami körülötted.
Nyugodtan beszélt, de belül remegett. Nem félelemből, hanem attól a felismeréstől, hogy mennyi időt élt egy olyan ember mellett, aki nem társnak, hanem tervnek tekintette.
Az apja kifújta a levegőt:
— Rendbe hozom. Ha hagyod.
Nóra az ablakon túl elmosódó városi fényeket nézte.
— A rendbetétel nem szavakkal történik — mondta végül. — Hanem tettekkel.
—
8. szakasz — A „megbeszélésre fenntartott” szoba és az alá nem írt iratok
Másnap Nórát behívták a kapitányságra, hogy…