— Igen… persze…
— Azért hívj, ha bármi van — tette még hozzá Lilla, mielőtt elköszöntek.
Az anyjának sokáig nem volt mobiltelefonja. Végül kétezer-ötben Lilla vette rá, szinte ráerőltette, hogy legyen nála készülék, hadd érhesse el bármikor. Azóta eltelt három év. Lilla biztos volt benne, hogy Gabriella most már használni fogja, nem lesz más választása. Hiszen az apja elment. Mit is tehetne az anyja, ha nem kapaszkodik bele legalább ebbe a kapcsolódásba?
Csakhogy a hívások ritkák maradtak. Gabriella váratlan módon nem merült el a válás miatti önsajnálatban. Jógaórákra kezdett járni. Aztán még ide, még oda. Egyre többet sétált, programokat szervezett magának, és hamarosan igazi, tevékeny nyugdíjasként élt. Lillát mindez őszintén megnyugtatta. Úgy tűnt, minden rendben van. Vagy majdnem minden.
A gond az volt, hogy Lilla újra elővette azt a lapot az albumból. Ezúttal nem csak futólag pillantott rá: betűről betűre elolvasta, figyelmesen, lassan.
„Így maradtunk hát Katácskával ketten. Barnabás már nincs…” — ez állt rajta. Volt ott még folytatás is, de Lilla nem ment tovább. Nem volt rá szüksége. A lényeg ott volt előtte, feketén-fehéren. Az, amit régóta sejtett. Amikor a sorok értelme tudatosult benne, a szíve úgy dobbant, mintha a torkába akarna ugrani.
Nem habozott tovább. Még aznap elindult Melindához, az anyja nővéréhez.
Melinda épp kocsonyát főzött, és azonnal leültette Lillát az asztalhoz fokhagymát pucolni. Gyakorlatias asszony volt, nem tűrte a tétlenkedést. Lilla szó nélkül nekilátott. Amikor Melinda elvette tőle a megtisztított gerezdeket, Lilla hirtelen megszólalt:
— Az én apámat Barnabásnak hívták?
Melinda úgy rogyott le a kisszékre, mintha elvágták volna a lábát.
— Csak nem… csak nem elmondta neked? — kérdezte elsápadva.
— Nem. Te mondtad ki. És most már nem hagyom annyiban.
— Jaj…
— Ne jajgass, Melinda! Kérlek. Ne veszekedj, csak mondd el az igazat. Jó? A Barnabás az micsoda? Sándor?
— Barnabás. Örmény volt, félig. Az apja révén. Fél éves voltál, amikor meghalt. Súlyos beteg volt. Anyád tudta, mi következik. De annyit várt már a gyerekre… Te későn érkeztél az életébe, harminckét éves volt. Megszült téged, Barnabás pedig alig lehetett veled. Nagyon rövid ideig.
— Melinda… én egész életemben kérdeztem tőle… — Lilla sírva fakadt.
— Most sem fogja bevallani. Nem tudja kimondani. Szinte azonnal férjhez ment Zoltánhoz. Gyászolta Barnabást, de mégis igent mondott. Régről ismerték egymást, Zoltán gyakornok volt az iskolában, ahol anyád tanított, és beleszeretett a fiatal tanárnőbe. Nem zavarta, hogy Gabriella férjes asszony. Mindig udvarolt neki. Hol virágot hozott, hol képeslapot küldött.
— És az apám? Barnabás?
— Nem volt féltékeny. Nevetett rajta. Ők ketten… nagyon szerették egymást. Olyan szerelem volt, amilyet azóta sem láttam.
— Akkor miért ment hozzá Zoltánhoz? Ráadásul ilyen gyorsan?
— Azt akarta, hogy legyen apád. Miattad tette.
— Nem tudom… most meg annyira siratja.
— Ugyan már. Félt egyedül maradni, és az sem volt mindegy neki, mit szólnak mások. De most nézz rá: tele van elfoglaltsággal, magára figyel. Zoltán már régen nincs a gondolatai közt.
— Melinda… és hol van ő… Barnabás?
— Várj, leveszem a kocsonyát, szólok Leventének, hogy figyeljen rá, és elmegyünk.
A város szélén lévő temetőbe érkeztek. Melinda határozott léptekkel ment előre, egyenesen a megfelelő sírhoz, mintha nem először járna ott.
— Itt van. Oganeszov Barnabás Dávid. Ugye nem mondod el anyádnak?
— Nem. Hadd éljen tovább a saját homokvárában. De… minden olyan gondozott. Van neki más gyereke?
— Nem volt senkije. Már akkor sem, amikor megismerte anyádat. Állami gondozott volt. Anyád ápolja a sírt. Néha én is segítek.
— Ennyi éven át?
— Természetesen.
Lilla végre rászánta magát. Felemelte a tekintetét a sírkőről, és az ovális keretben lévő fényképre nézett. Megrázkódott. Ugyanaz az arc. Szinte teljesen ugyanaz. Mintha a saját tükörképét látta volna egy fiatal férfi vonásaiban. A könnyei megindultak. Odalépett, tenyerét a hideg márványra fektette. A nyaka is nedves lett, a sírás már nem csillapodott.
— Szia, apa — suttogta. — Én vagyok az. Felnőttem.
Mögötte Melinda halkan felszippantotta az orrát…