Aznap este már minden elcsendesedett. Lilla épp akkor fektette le Benedeket, amikor a bejárati ajtó csengője őrült tempóban szólalni kezdett, mintha tűz ütött volna ki. Norbert összerezzent, felpattant a kanapéról, és azonnal ajtót nyitott.
— Gabriella? Mi történt magával? — szakadt ki belőle a kérdés, ahogy meglátta.
Lilla anyja az ajtóban állt, kigombolt kabátban, amely alatt csak egy háziköntös volt. A haja kuszán meredezett, a tekintete pedig riadt volt, szinte vad, mintha valami szörnyűség elől menekült volna.
— Lilla itthon van? — kérdezte rekedten.
— Igen. Jöjjön be… történt valami baj? Meghalt valaki? — bukott ki Norbertből.
Gabriella előbb bólintott, aztán azonnal megrázta a fejét. Szó nélkül bekísérték a konyhába, leültették, teát tettek elé. A forró ital lassan oldotta fel a dermedtségét, de alighogy felengedett, zokogásban tört ki.
— Pszt! Halkabban… — szólt rá Lilla. — Benedek alszik, reggel iskola. Mi történt, anya?
— Ő… ő elhagyott engem! — nyögte Gabriella. — Talált magának egy másik nőt, húsz évvel fiatalabbat, és egyszerűen kidobott!
— Apa elment tőled? — kérdezte Lilla hitetlenkedve.
— Nem egészen… — szipogta az asszony. — Azt mondta, elcseréljük a lakást. De hát ez ugyanaz. Elment. Itt hagyott. Ennyi év után… Mit fogok én egyedül csinálni? Kihez tartozom majd?
Újra sírni kezdett, kétségbeesetten, gyermeki módon.
— Anya — szólalt meg Lilla hirtelen —, apa tényleg az édesapám?
Gabriella megtörölte az arcát egy zsebkendővel, és meglepetten ránézett.
— Hogyne lenne az! — felelte határozottan. — Mit képzelsz, Lilla? A mi saját, szeretett lányunk vagy. Csak ti ketten vagytok makacsok, egyikőtök sem tud engedni a másiknak.
— De anya! — csattant fel Lilla. — Elhagyott téged, és te még most is véded?
— Mit tehetnék? — tört ki Gabriellából. — Kihez kellek én így? Mit kezdjek magammal?
— És mire akarja cserélni a lakást? — kérdezte váratlanul Norbert. — Miért pont most jutott ez eszébe?
— Amikor összeköltöztünk, mindkettőnk lakását elcseréltük, összevontuk — magyarázta Gabriella. — Jogilag megteheti. De én… férj nélkül… mi lesz velem?
— Ugyan már, anya — legyintett Lilla fáradtan. — Ami lehullik rólunk, attól csak könnyebb lesz az élet.
Nem igazán tudta sajnálni. Mélyen belül mindig érezte, hogy az anyja eltitkol előle valamit. Valami régi családi ügyet. Nemcsak ő, hanem az apja és az anyai nagynénje is. Lillát úgy nevelték, hogy a felnőtteket tisztelni kell, nem faggatni. Szeretni, segíteni, hallgatni.
A válás gyorsan lezajlott, a lakást eladták. Gabriella egy apró egyszobás lakást vett a város szélén. Lilla segített a költözésnél, gyakran átjárt hozzá. Anyja fájdalma őszintének tűnt, mélynek és nyersnek, mégis volt benne valami furcsa: mintha nem egy konkrét embert siratna, hanem azt, hogy egyedül maradt. Hatvanon túl ez az egyedüllét különösen kegyetlen volt. A lánya már a saját családjával élt, a húgának rendezett élete volt. Ő pedig ott állt egymagában, tanácstalanul.
Pakolás közben Lilla egy régi albumra bukkant. Kinyitotta, és kisgyerekről készült fényképeket látott. Soha életében nem látta ezeket. Miért?
Gabriella a konyhában matatott, Lilla pedig már majdnem odakiáltott: „Anya, ez én vagyok a képen?” — amikor a hang bennrekedt a torkában. Az egyik oldalon egy megsárgult papírlap lapult, kézzel írva. Az anyja írása volt. Lilla körülnézett, nem figyelik-e. A betűk kuszák voltak, nehezen olvashatók.
Azon az oldalon, ahol a papír volt, a gyerek már nagyobb volt. Lilla jobban megnézte. Ugyanaz az orr, ugyanaz a sötét haj… pont, mint Benedek kicsiként. Nem, ez nem lehet véletlen. És ekkor olyasmit tett, amire saját maga sem számított. Gyors mozdulattal kivette a lapot, összehajtotta, és a zsebébe csúsztatta. Az albumot visszazárta, majd jó mélyre eldugta a polcon, más albumok és régi háztartási könyvek mögé. Hetvenes évekbeli kiadványok voltak — megnézte az egyik évszámát. Egyidősek voltak vele.
Gabriella levert volt, csendes és szürke. Lilla nem tudta, mivel segíthetne még. Már így is háttérbe szorította a saját családját miatta.
— Mit szólnál hozzá, ha Benedeket elhoznám hozzád? — kérdezte végül. — Legalább a szünetekben.
— Elég lesz egyelőre hétvégékre — sóhajtotta Gabriella. — Lillácskám… olyan rosszul érzem magam. Mintha lassan elfogyna belőlem az élet.
— Anya, ne beszélj így — mondta Lilla határozottan. — A válásba még senki nem halt bele. Meg fogod látni, minden rendeződik.
— Hát… — felelte az anyja, és a hangjában ott maradt valami kimondatlan, ami előrevetítette, hogy ez a történet még korántsem ért véget.