A randevú után minden meglepően gördülékenyen alakult. Lilla és Norbert könnyen megtalálták a közös hangot, hamar egymásra hangolódtak, és rövid időn belül nyilvánvaló lett, hogy több van köztük puszta szimpátiánál. Egy év sem telt el, amikor Lilla igent mondott Norbert házassági ajánlatára. Az esküvő különösebb bonyodalom nélkül lezajlott. Még az apja is megjelent, igaz, csak rövid időre: sürgős személyi edzéssel mentegetőzött, és hamar továbbállt. A lagzi után Lilla úgy érezte, nem halogathatja tovább, beszélnie kell friss férjével arról a bizonyos, régóta nyomasztó titokról.
Norbertről időközben kiderült, hogy a visszafogottságán túl kifejezetten eszes és szórakoztató ember. Informatikusként dolgozott, méghozzá a kilencvenes évek végén, amikor ez a pálya még ritkaságszámba ment. Ma már szinte mindenki ismer valakit az IT-ból, de akkoriban ez korántsem volt megszokott. Nem keresett vagyonokat, viszont szívvel-lélekkel végezte a munkáját, és ez sokat jelentett neki.
Amikor Lilla előhozakodott az apjával és a családi titokkal kapcsolatos gondolataival, Norbert félmosollyal reagált.
— Szívem, az ilyen titkokat általában még az esküvő előtt szokás kiteregetni — jegyezte meg könnyedén.
Lilla nevetésben tört ki. A hangsúly, ahogy Norbert mondta, az egész helyzetet komikussá tette, és Lilla megnyugodott: unalmas pillanatokban biztosan nem lesz hiány a házasságukban.
— Norbert, most tényleg komolyan beszélek!
— Rendben, akkor legyünk komolyak — váltott azonnal. — Beszéltél erről a szüleiddel?
— Csak anyával.
— És ő mit mondott? Van valami, amit eltitkol? Jól sejtem, hogy azt gyanítod, az apád nem az igazi apád?
— Eleinte még anyára is gyanakodtam — vallotta be Lilla. — Hiszen látod, egyáltalán nem hasonlítok rájuk. Semennyire. De anya szeret engem, ezt érzem. Amikor megölel, ott van benne a valódi kötődés. Apával viszont mindig volt köztünk valami feszültség. Gyerekkoromban rengeteget gyötört.
Norbert döbbenten kapta fel a fejét.
— Gyötört? Ezt hogy érted?
Nem mentek sehova a nászút helyett. Norbert lakásában maradtak, abban a régi otthonban, amit a nagyszüleitől örökölt. A konyhában ültek, a maradék esküvői tortát ették reggelire, kávét kortyoltak, és Lilla egyszer csak belevágott a legnehezebb történetekbe.
— Állandóan tornára cipelt — magyarázta. — Nekem meg merevek voltak az izmaim, minden gyakorlat fájt. De ő csak annyit mondott: „Legalább sportol a gyerek.” Egész életében sportolt, és lenézett mindenkit, aki nem így élt, vagy akár csak ünnepekkor ivott egy pohárral. A bölcsészeket különösen semmibe vette. Néha azt érzem, számára mindenki más kevesebb volt, csak ő számított igazán. Mintha saját magát valamiféle felsőbbrendű embernek tartotta volna.
— És anya mit mondott végül? — kérdezte Norbert halkan. — Tényleg az apád?
— Azt állítja, igen. Hogy vér szerint is az. De bennem valami mégsem stimmel…
— Lilla — szakította félbe Norbert gyengéden —, szerintem ezt most el kell engedned egy kicsit. Összeházasodtunk. Saját családunk van.
Egy évvel később megszületett a fiuk, Benedek. Norbert édesapjáról kapta a nevét. Lilla azonban hiába próbálta elhessegetni a gondolatait, a hasonlóság kérdése újra és újra előkerült. Norbert kísértetiesen emlékeztetett az anyjára. Ő maga viszont… mintha senkire sem ütött volna. Talán az igazi apjára hasonlít? De akkor mit jelent ez? Hogy az anyja félrelépett?
Amióta csak ismerte, Gabriella feddhetetlen asszonyként élt a szemében. Munka és otthon között mozgott, fizikát tanított az iskolában, soha nem adott okot pletykára. Amikor Lilla egyetemre készült, anya akkor is inkább a reál irányt látta volna szívesen, és szokás szerint Zoltán mellé állt. Nem bántotta a lányát, egyszerűen mindig az apát támogatta. Ha Zoltán szerint a sport jó, akkor jó volt. Ha szerinte Diána rossz hatással van Lillára, akkor az is igaz lett. Apa szava megkérdőjelezhetetlen volt. Lilla ezt sosem értette, de ez volt a rend.
Hűséges. Támogató. Egész életében rajongva nézett a férjére. Beleférhetett volna mégis egy félrelépés? Lilla sokáig tiltakozott a gondolat ellen. Nem, ilyen nincs. Vagy… talán nem rajongás volt azokban a szemekben, hanem bűntudat?
Benedek egyébként kísértetiesen hasonlított Lillára. Sötét haja volt, barna szeme, markáns orra. Valami nem állt össze. Ráadásul Zoltán teljesen megszakította a kapcsolatot Lillával. Korábban is idegennek érezte, de most már végképp ismeretlen lett számára. Az unoka érkezése sem változtatott semmin, Benedek egyáltalán nem érdekelte. Lehet, hogy Zoltán valóban nem Lilla apja?
Amikor Benedek kilencéves lett, egy este Gabriella minden előzetes bejelentés nélkül, zilált állapotban tört rájuk, és Lilla már az ajtóban érezte, hogy a válaszok végre utolérték őket.