— Anyám eltitkol előlem valamit — mondta Lilla a férjének nem sokkal az esküvő után. — És nem is hasonlítok apára. Ő sosem szeretett igazán. És én sem tudtam hozzá közel kerülni… valahogy soha.
Ez nem volt túlzás. Lilla őszintén próbálta magában megérteni, miért érez így, de nem talált választ. Amióta az eszét tudta, az apja, Zoltán jelen volt az életében. Nem volt durva, nem volt elhanyagoló, sőt, sokak szerint kifejezetten rendes apának számított. Minden nyáron elvitte őket nyaralni az anyjával, és rendszeresen magával vitte Lillát a sportiskolába is. Zoltán súlyemelő edző volt, a lányát pedig tornára íratta be. Egészséges, fegyelmezett, szép sport — legalábbis szerinte. Csakhogy azt senki nem kérdezte meg Lillát, hogy ő maga akarja-e a ritmikus gimnasztikát. Nem akarta. Ezt még az edzője, Erika is szóvá tette.
— A lány izomzata alkalmatlan — mondta egy alkalommal Zoltánnak. — Egyáltalán nem hajlékony. Nem mindenkinek van adottsága ehhez. Lillának kifejezetten rossz a nyúlékonysága. Vidd inkább röplabdázni, ha mindenképp sportolnia kell.
— Pont ezért kell csinálnia! — csattant fel Zoltán. — Ha nem megy, akkor gyakorolni kell. A nehézség edzi az embert. Nem bajnokot akarok belőle faragni, csak fegyelmet és egészséget. És ha mégis elér valamit, az csak plusz.
Így Lilla éveken át fájdalommal és belső ellenállással járt edzésre. Szenvedett a testedzéstől, de még inkább attól az érzéstől, hogy valami alapvetően nincs rendben vele. Az apja mindeközben elégedett volt. Hogy miért nem érdekelte a lánya gyötrődése, az Lilla számára máig megfejthetetlen maradt.
Amikor befejezte a középiskolát — a gyűlölt tornát már jóval korábban maga mögött hagyta —, újabb konfliktus robbant ki. Zoltán hallani sem akart arról, hogy Lilla bölcsészkarra jelentkezzen.
— Miféle szak ez egyáltalán? — kérdezte ingerülten. — Mi lesz belőled?
— Zoltán, ne így! — szólt közbe az anyja, Gabriella. — Nem „mi”, hanem „ki”. Bár… valahol apádnak igaza van. Ez elég megfoghatatlan pálya.
Ritkán állt Lilla mellé igazán. Igyekezett, de a végén szinte mindig a férjével értett egyet.
— Nem, Gabriella! „Valaki” akkor lesz belőled, ha hasznos foglalkozásod van. Ami másoknak is számít. Ez meg… se hús, se hal. Könyvtárban akarsz üldögélni egész életedben?
— Igen, ott! — vágta rá Lilla. — És akkor mi van?
Miért volt az, hogy semmi közösséget nem érzett ezzel az emberrel, aki elvileg az apja volt?
A könyvtárban, ahová valóban bekerült a filológia elvégzése után, ott találkozott későbbi férjével is. Addigra az apjával való kapcsolata végleg megromlott. A távolság köztük áthidalhatatlanná vált. Zoltán nyíltan kimutatta a megvetését: zavarta Lilla sporttalansága, lenézte a választott hivatását. Az anyjával való viszonya is megfeszült, mintha Zoltán mindenkiben csalódott volna, és ezt már nem is próbálta palástolni.
Lilla eközben egyre gyakrabban állt a tükör előtt, vizsgálgatva saját arcát. Régi fényképeket vett elő a szüleiről fiatal korukból. Nem hasonlított egyikükre sem. Hogyan lehetséges ez? Mindketten világos hajúak voltak, az anyja szürke, az apja kék szemmel. Lilla sötét hajú lett, barna szemű, és az orra is idegennek tűnt: nagyobb, enyhén ívelt, majdnem kaukázusi jellegű. A szülők finom, tipikusan szláv vonásaihoz semmi köze nem volt. Valami nem stimmelt.
— Anya… örökbe fogadtatok? — kérdezte egy este minden kerülgetés nélkül.
— Megőrültél? — kapta fel a fejét Gabriella. — Dehogy! Kérdezd meg a nővéremet, majdnem belehaltam a szülésbe.
— Miért?
— Hosszú volt, nehéz. Ráadásul nem is voltál kicsi baba.
— Csak… apa nem szeret engem.
— Apád mostanában senkit sem szeret igazán — sóhajtott az anyja. — Csak a munkáját. Ne gyárts összeesküvéseket. Én viszont nagyon, nagyon szeretlek. Mindkettőnk helyett.
Ezután Lilla többé nem faggatta az anyját. Nem sokkal később megismerte Norbertet: csendes, rendes fiút, aki hosszú ideig csak kölcsönözni járt be a könyvtárba, zavartan mosolygott, és kerülte a közvetlen tekintetet, míg végül egy napon összeszedte a bátorságát, és randira hívta Lillát.