…folytatta, kissé előrehajolva. — Mert amit te csinálsz, az nem az, amire nekem szükségem van. Takarítót fel tudnék venni. Szakácsot is. Sőt, akár minden nap rendelhetnék kész ételt. Ez mind csak pénz kérdése. De azt az embert, aki mellettem áll, aki engem támogat, és nem másokat helyez előtérbe, azt nem lehet megfizetni.
— Viktória nem idegen! — csattant fel András. — A testvérem!
— Tudom — bólintott Nóra fáradtan. — Éppen ezért segítettem neki. De óriási különbség van segítség és kihasználás között. A húgod átlépte ezt a határt. És te asszisztáltál hozzá.
András mindkét tenyerével az arcát takarta el. A válla rángatózott, mintha hirtelen túl nehézzé vált volna minden. Nóra némán figyelte, és meglepve vette észre, hogy nem érez mást, csak ürességet. Valaha szerette ezt az embert. Volt idő, amikor közös terveik voltak, nevetések, biztonság. Hová tűnt mindez?
— Mi lesz most velünk? — kérdezte András tompa hangon.
Nóra elgondolkodott. Jó kérdés. Ő maga sem tudta a választ.
— Őszintén? Nem tudom — mondta végül. — Időre van szükségem. Gondolkodni akarok rólunk, arról, ami történik. És arról is, hogy képes vagyok-e így élni tovább.
— Azt jelenti ez, hogy… válni akarsz? — András felnézett rá, szeme vörös volt.
— Nem mondtam ilyet. Még nem tudom. De valaminek változnia kell. Ez így nem mehet tovább.
Rápillantott a telefonjára. Húsz perc múlva értekezlet. Össze kellett szednie magát.
— András, dolgoznom kell. Mindjárt megbeszélésem van. Menj haza.
Bólintott, lassan felállt.
— És Viktóriának mit mondjak?
Nóra megvonta a vállát.
— Az igazat. Hogy a kártya alapvető kiadásokra szólt, nem szórakozásra. És hogy ez a lehetőség mostantól megszűnik.
— Meg fog sértődni.
— Az az ő dolga.
András az ajtó felé indult, majd megtorpant.
— Nóra… tényleg nem tudtam. És nem akartam, hogy idáig fajuljon.
— Tudom — felelte halkan. — De ez önmagában kevés.
Miután András elment, Nóra még hosszú percekig ült a tárgyalóban, az ablakon túli várost bámulva. Aztán felállt, eligazította a blúzát, felfrissítette a sminkjét, és visszatért az irodájába.
Lilla bűnbánó pillantással nézett fel rá.
— Nóra, sajnálom, nem tudtam feltartóztatni…
— Semmi baj, Lilla — legyintett. — Ne aggódj.
— Hozzak teát vagy kávét?
— Köszönöm, majd később. Kik lesznek az értekezleten?
— A pénzügy és a jogi csapat. Tizenöt perc múlva kezdünk.
— Rendben. Készítsd elő, kérlek, az ügylet anyagát.
— Már az asztalodon van.
Nóra biccentett, leült, és belelapozott a dossziéba. A sorok azonban összefolytak előtte. Végül becsukta, hátradőlt.
Mi következik most? Válás? Talán. Újrakezdés? Az is lehet, de ahhoz Andrásnak valóban változnia kellene. Kérdés, képes-e rá. És akarja-e.
A telefonja megrezzent. Üzenet Andrástól: „Sajnálom. Rájöttem mindenre. Próbáljuk meg helyrehozni.”
Sokáig nézte a kijelzőt, majd a készüléket a fiókba csúsztatta. Nem most. Most munka van. A többi várhat.
Újra kinyitotta a dossziét, és rákényszerítette magát a figyelemre. Pontonként haladt. A munka nem áll meg. Az élet sem.
Kopogtak. Gergő lépett be a pénzügytől.
— Nóra, készen állunk.
— Remek — felállt, magához vette a mappát és a laptopot. — Menjünk.
A folyosón elhaladva egy tükörben futó pillantást vetett magára. Rendezett, határozott, profi. Senki nem mondaná meg, hogy belül darabokra hullik.
Halvány, keserédes mosolyt küldött a tükörképének. Megoldja. Mindig megoldotta.
Este, jóval kilenc után, amikor az iroda már szinte teljesen kiürült, Nóra még mindig a monitor előtt ült. A feladatok elkészültek, az e-mailek elmentek. Mégsem sietett haza.
Elővette a telefonját. Három nem fogadott hívás Andrástól, két üzenet.
„Igazad van. Önző voltam.”
„Adj egy esélyt, kérlek.”
Esély. Talán. De előbb magának kell tisztáznia mindent. Mit akar. Ki akar lenni. És kivel.
Válaszolt: „Beszéljünk a hétvégén. Nyugodtan. Döntünk.”
Elküldte, majd kikapcsolta a gépet és összepakolt.
Odakint meleg őszi este volt. A város fényei csillogtak, valahol zene szólt, a levegőben kávé és gesztenye illata keveredett. Lassan sétált az autója felé, mélyeket lélegezve.
Meg fogja oldani. Mindent.
Ahogy eddig is.
Most is.