…összeszedve magát folytatta:
Amikor összeházasodtunk, huszonnégy éves voltam. Te huszonhét. Mindketten dolgoztunk, mindketten kerestünk pénzt, terveket szőttünk, közös jövőről beszéltünk. Emlékszel még erre?
András nem válaszolt. A csend sűrűn ült közéjük.
— Most pedig harmincegy vagyok — folytatta Nóra. — Napi tizennégy órát dolgozom. Hazahozom a munkát, este is emailekre válaszolok, hétvégén anyagokat olvasok. Fél éve nem találkoztam a barátnőimmel, mert egyszerűen nincs rá időm. Fogalmam sincs, mikor voltam utoljára moziban. Állandóan kialvatlan vagyok, szinte folyamatosan fáj a fejem, és gyógyszereket szedek, csak hogy kibírjam a nap végéig.
Megfordult, és ránézett a férjére. András a széken ült, könyöke a térdén, fejét a tenyerébe temetve.
— Te pedig egy éve nem dolgozol — mondta halkabban, de még mindig határozottan. — És ez önmagában nem baj. Nem problémázom azon, hogy eltartalak minket. De ahelyett, hogy mellettem állnál, minden este Viktória gondjairól mesélsz. Ahelyett, hogy segítenél eligazodni abban a munkában, amit hazahoztam, órákig telefonálsz vele. Ahelyett, hogy megölelnél, amikor a fáradtságtól zokogok, azt kérdezed, nem tudnék‑e még egy kis pénzt utalni.
— Nóra… — szólalt meg András.
— Ne — vágott közbe. — Még nem fejeztem be.
Visszalépett az asztalhoz, felkapta a telefonját.
— Nem nagylelkűségből adtam oda Viktóriának azt a bankkártyát. Azért tettem, mert a végkimerülés szélén álltam. Nem volt több erőm esténként mások gondjait hallgatni. Le akartam zárni ezt az egészet egyszer s mindenkorra. Azt hittem, így egyszerűbb lesz. Tévedtem.
Újra megmutatta a kivonatot.
— Látod ezt a tételt? Étterem, szeptember tizenhetedike, szombat, huszonháromezer forint. Aznap életem egyik legfontosabb tárgyalása volt. Három hétig készültem rá. Megkértelek, hogy csak legyél mellettem, támogass. Te pedig azt mondtad, át kell menned Viktóriához, mert gond van az internettel. Emlékszel?
András bólintott, de nem nézett fel.
— Az egész napot egyedül töltöttem. Egyedül mentem a megbeszélésre. Egyedül nyertem meg a szerződést. Egyedül mentem haza. Otthon senki nem várt. Te késő estig Viktóriánál voltál. Ő pedig azon az estén étteremben vacsorázott. Az én pénzemből.
Nóra leült vele szemben.
— És van még valami. Október huszonharmadika, szerda. Este. Pokolian nehéz napom volt. Felmondott egy kulcsember, este tízig próbáltam menteni a helyzetet. Emlékszel, mit mondtál, amikor beléptem az ajtón?
András hallgatott.
— Azt mondtad: „Viktória hívott, megint gond van Márk óvodai díjával, át kellene utalni ötezer forintot.” Nem köszöntél, nem kérdezted meg, milyen napom volt. Rögtön pénzről beszéltél. Később megnéztem a kivonatot: azon a napon a húgod huszonnyolcezerért vett magának csizmát. Egy belvárosi butikban.
A tárgyalóban feszült, szinte csengő csend lett. A falakon túlról beszűrődött az iroda tompa zaja: csörgő telefonok, billentyűzetek kattogása, elhaló beszélgetések. Odakint ment tovább az élet. Itt bent pedig darabokra hullott valami, amit hét éven át építettek.
— Nem tudtam — szólalt meg végül András rekedten. — Esküszöm, nem tudtam, hogy így költ. Soha nem beszélt éttermekről meg butikokról. Mindig csak a gondokról, arról, milyen nehéz neki…
— Nem is kérdezted — mondta Nóra fáradtan, miközben az orrnyergét masszírozta. — Meg sem fordult a fejedben, mire megy el a pénz. Megnéztem a kivonatot: három hónap alatt kétszázhetvennyolcezer forint ment el arról a kártyáról. Kétszázhetvennyolc ezer. Állítólag létfontosságú kiadásokra, egy gyerekes nőnek. Ez tényleg nem tűnt fel?
— Azt hittem… — András bizonytalanul megvonta a vállát. — Élelmiszer, rezsi, talán valami a lakásba…
— Hatvanezer forint élelmiszerre három hónap alatt? Havi húszezer két emberre?
András lehajtotta a fejét. Nóra ekkor értette meg igazán: András valahol mélyen tudta. Nem a pontos összegeket, nem a részleteket, de sejtette, hogy Viktória visszaél a helyzettel. Csak nem akart szembenézni vele. Vagy nem akarta megbántani a testvérét. Vagy… már mindegy is.
— András — mondta lassan —, tegnap letiltottam a kártyát. Azért, mert észrevettem, hogy egyetlen hét alatt ötvenezer forint ment el róla. Ötvenezer. És semmi élelmiszer, semmi rezsi. Csak éttermek, taxik, üzletek. Ez volt az utolsó csepp.
— De ő nem tudta, hogy ellenőrzöd! Lehet, azt hitte…
— Mit hitt? — vágott közbe Nóra. — Hogy az ingyen pénz magától terem? Hogy más munkáját gond nélkül el lehet költeni? Hogy nekem a fákon nő a forint?
Felállt, és lassan végigsétált a tárgyalóban.
— Tudod, mi fáj a legjobban? Nem a pénz. Azt meg tudom keresni. Az fáj, ahogy viszonyultok hozzám. Te is, meg Viktória is. Mintha eldöntöttétek volna, hogy ha Nórának jó fizetése van, akkor mindenkinek tartozik. Az időm, az energiám, az idegeim nem számítanak. Egy dolog fontos: hogy Viktóriának rendben legyen az élete.
— Ez nem igaz! — kapta fel a fejét András. — Soha nem gondoltam ilyet!
— Tényleg? — kérdezte csendesen. — Akkor miért nem kérdezted meg egyszer sem az elmúlt évben, hogy mi van velem a munkahelyemen? Hogy bírom‑e még? Hogy nem túl sok‑e?
— De hát mindig azt mondtad, hogy minden rendben…
— Azért mondtam, mert hinni akartam benne! — Nóra hangja megemelkedett, majd elcsuklott. Megállt, vett egy mély levegőt. — Mert attól féltem, ha panaszkodom, csak még jobban összetörlek. Neked is nehéz időszakod volt: bezártak az üzletek, új lehetőséget kerestél. Nem akartam rád pakolni az én terheimet is.
Visszament az asztalhoz, felkapta azt a vizes palackot, amit Lilla hozott be korábban, és ivott néhány kortyot.
— És mi lett a vége? Az, hogy teljesen egyedül maradtam. Egyedül dolgozom, egyedül oldok meg mindent, egyedül keresem meg a pénzt. Te pedig… te csak ott vagy mellettem. Mint egy albérlő, akit eltartok.
— Nóra, ez nem fair! — tiltakozott András. — Hiszen mindent megcsinálok otthon! Főzök, takarítok, mosok!
— Igazad van — bólintott lassan. — A házimunkát elvégzed. És tudod, mi a baj ezzel? — kérdezte, miközben újra ránézett, és hangja csendesebb, de súlyosabb lett.