A jövőről szőttek terveket. Nóra akkor megígérte, hogy helyt fog állni, hogy nem hagyja cserben sem a céget, sem a családját, és hogy minden rendben lesz.
És valóban: helytállt. Napi tizenkét, sokszor inkább tizennégy órát dolgozott, az aktákat és kimutatásokat hazavitte, gyakran úgy aludt el, hogy a laptop még nyitva volt az ölében. A kimerültség állandó társa lett, de az eredmények nem maradtak el. Három hónap elteltével az általa vezetett üzletág már nyereséget termelt, fél év múlva pedig messze a legjövedelmezőbb részleggé nőtte ki magát az egész vállalaton belül.
Eközben András életében egészen más irányt vettek a dolgok. Előbb bezárt az egyik boltja – nem hozta a várt számokat, a válság megtette a hatását. Nem sokkal később a másikat is lehúzta a rolót. Azt mondogatta, majd talál valami új lehetőséget, valami ígéretesebbet, csak most még körülnéz, mérlegel.
Nóra nem ellenkezett. Pénzük volt bőven. Az ő pénze. Annyit dolgozott, hogy szinte észre sem vette, hogyan peregnek a napok. András átvette a háztartás gondjait: főzött, takarított, este meleg vacsorával várta, amikor Nóra holtfáradtan hazaért.
És ekkor kezdődtek Viktória telefonhívásai.
Először csak szórványosan. Viktória a válás után egyedül maradt a nyolcéves fiával, Márkkal. A volt férj rendesen utalta a gyerektartást, de az összeg legfeljebb a legszükségesebbekre volt elég. Viktória egy kozmetikai üzletben dolgozott eladóként, ám nem sokkal később elküldték.
— El sem hiszed — háborgott András —, jött egy új üzletvezető, és hozta a saját embereit. Viktóriát gondolkodás nélkül kirúgta, még rendes végkielégítést sem kapott!
Nóra akkor magától értetődőnek tartotta, hogy segít. Elutaltak tízezer forintot. Aztán újabb tízezret Márk születésnapjára. Aztán megint.
A hívások egyre sűrűbbek lettek. Viktória két-háromnaponta kereste Andrást. Hol a fiú sportfoglalkozására kellett pénz, hol a rezsit nem tudta kifizetni, máskor orvoshoz kellett menni. András hosszasan beszélgetett a húgával, majd leverten, bűntudatos arccal ment oda Nórához.
— Nórikám, Viktória megint kérne ötezret… Márknak iskolai dolgokra kellene…
Nóra bólintott, megnyitotta az alkalmazást, utalt. Nem volt ideje elmélyedni a részletekben. Befektetői prezentáció várt rá. Egy kétszáz oldalas jelentés. Tárgyalások, meetingek, telefonhívások éjfélig.
Amikor hazaért, alig állt a lábán. Evett valamit abból, amit András főzött, megpróbált még dolgozni egy keveset, aztán összeesett az ágyban. Reggel pedig minden kezdődött elölről.
— Nóra — szólalt meg András egy este, amikor ő már megint a konyhaasztalnál görnyedt a laptop fölött —, Viktória ma is telefonált.
— Hm — morogta Nóra anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.
— Elég nehéz most náluk a helyzet. Azt mondja, Márknak új iskolai egyenruha kell, mert kinőtte. A napközit is fizetni kellene. Meg még…
Nóra felnézett. András előtte állt, kezében idegesen gyűrögette a konyharuhát, tekintete bocsánatkérő volt.
— András — mondta fáradtan —, tényleg rettenetesen le vagyok terhelve. Két nap múlva projektvédés, és szinte egy percet sem aludtam. Tudod mit? Nyitok egy külön bankkártyát a számlámhoz, odaadjuk Viktóriának. Fizessen róla mindent, amire szüksége van: élelmiszert, számlákat, Márk dolgait. Nekem így nyugodtabb lesz, neked pedig nem kell állandóan közvetítened.
András arca felderült.
— Tényleg? Komolyan mondod?
— Igen. Csak mondd el neki világosan: ez a kártya a szükséges kiadásokra van. Bevásárlás, rezsi, gyerek. Rendben?
— Persze, persze! Mindent elmagyarázok. Nóra, köszönöm! El sem tudod képzelni, mennyit segítesz ezzel Viktóriának!
Nóra biccentett, majd visszafordult a jelentésekhez. A gond megoldva. Lehet tovább dolgozni.
Másnap elintézte a kártyát, és odaadta Andrásnak. Ő boldogan sietett a húgához. Nóra még költési limitet sem állított be — fölöslegesnek érezte. Viktória felnőtt nő, nyilván nem fogja felelőtlenül szórni más pénzét.
Az első hónap rendben zajlott. Nóra néha rápillantott a kivonatra: megszokott élelmiszerláncok, közös költség, gyerek sportklubja. Minden érthető volt, minden logikus.
A második hónapban már egyáltalán nem ellenőrizte. Nem volt rá kapacitása. Megnyertek egy nagy tendert, a munka mennyisége tovább nőtt.
Aztán eljött a harmadik hónap.
— Szóval… hol volt ő valójában? — kérdezte András halkan, a tekintetét az asztallapra szegezve. — Tudod?
Nóra megrázta a fejét.
— Nem. És őszintén szólva nem is akarom tudni. Nem az én dolgom. Az viszont igen, hogy az én pénzemet éttermekre és vásárlásra költötte, ahelyett hogy a saját gyerekét látta volna el.
— De Márk rendben van! — csattant fel András. — Láttam, nincs hiányuk semmiben!
— Kinek a pénzéből, András? — kérdezte Nóra kimerülten. — Az enyémből. A gyerektartás húszezer forint. Az megy a lakáshitelre. Viktória egy éve és négy hónapja nem dolgozik. Miből élne?
— Keres munkát! Csak nem talál megfelelőt!
— Nem talál… vagy nem is akar? — Nóra előrehajolt. — Nem azt mondom, hogy a húgod rossz ember. De a tény tény marad: visszaél a segítségemmel. A kártyát alapvető kiadásokra adtam, ő meg éttermekbe jár. A fiának szánt pénzből butikokban vásárol magának.
— És akkor mi van, ha butikban vásárol? — vágta oda András ingerülten. — Egy nőnek jól kell kinéznie! Lehet, pont azért nem veszik fel sehova, mert rosszul néz ki!
Nóra hátradőlt, és hosszú másodpercekig nézte a férjét.
— Ezt most komolyan gondolod? — kérdezte végül. — Szerinted rendben van más pénzéből luxuscikkeket venni, majd panaszkodni, hogy nincs miből élni?
— Szerintem nem volt jogod így eljárni! — András újra felcsattant. — Nem szóltál előre, csak egyszerűen letiltottad a kártyát! Mindenki előtt megaláztad! Viktória teljesen kiborult, azt mondja, soha többé nem kér tőlünk segítséget!
— Remek — felelte Nóra szárazon. — Pont ez volt a célom.
Csend telepedett rájuk. András tágra nyílt szemmel bámult rá, mintha nem hinné el, amit hallott.
— Mit… mit mondtál?
Nóra felállt, és az ablakhoz lépett. Lent lüktetett a város: emberek siettek, autók hömpölyögtek, mindenki ment a maga dolgára. Itt bent pedig, ebben a térben, valami végérvényesen repedezni kezdett. Furcsa módon nem fájdalmat érzett, hanem megkönnyebbülést.
— András — kezdte halkan, anélkül hogy megfordult volna —, én nem azért dolgozom napi tizennégy órát, hogy mások felelőtlenségét finanszírozzam, és nem azért vállaltam mindezt, hogy közben lassan teljesen egyedül maradjak ebben a házasságban.