Nóra az órájára pillantott: tíz óra negyven volt. Már csak egy jelentést kellett befejeznie, még egy levelet elküldeni a befektetőknek, és végre fellélegezhetett volna. A kihűlt kávéért nyúlt, amikor az iroda ajtajában megjelent a titkárnő, Lilla. Az arckifejezése bocsánatkérő volt, szinte feszélyezett.
— Nóra Igorná, ne haragudjon… de a férje megérkezett. Mondtam neki, hogy elfoglalt, de ő…
Nem tudta befejezni a mondatot. András berontott a helyiségbe, kipirultan, csillogó szemmel, mintha minden feszültség egyszerre robbant volna ki belőle. Nóra ösztönösen felállt az asztal mögül.
— András? Mi történt?
— Mi történt?! — a hangja élesen csengett, végigsöpörve az egész emeleten. — Tényleg megkérdezed? Hogy volt képed letiltani a húgom bankkártyáját? Direkt meg akartad alázni a családunkat mindenki előtt?
Nóra úgy érezte, mintha elszállna belőle az erő. A vér kifutott az arcából. Az üvegfalon keresztül látta, ahogy a kollégák odakapják a fejüket. Gergő a pénzügyön mozdulatlanul állt, a telefont még mindig a füléhez szorítva. Az új gyakornok tátott szájjal bámulta őket, teljesen megfeledkezve a munkáról.
— András, kérlek, nyugodj meg — mondta halkan Nóra, minden erejével próbálva megőrizni a méltóságát. — Menjünk át a tárgyalóba, és…
— Nem megyek sehova! — vágott közbe hadonászva. — Tudod, min megy most keresztül Viktória? Teljesen összeomlott! A boltban állt egy teli bevásárlókocsival, és a kasszánál, mindenki szeme láttára közölték vele, hogy a kártya le van tiltva! Sor állt mögötte, mindenki bámulta!
— András…
— Felhívott, zokogott! Azt mondta, még soha életében nem érezte magát ennyire megalázva! Fel tudod fogni, mit tettél?
Nóra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, majd határozottan megszólalt:
— András. Most azonnal átmegyünk a tárgyalóba.
Volt valami a hangjában, amitől a férfi elhallgatott. Nóra megkerülte az asztalt, karon fogta Andrást, és az ajtó felé terelte. Ahogy elhaladtak a dermedten álló Lilla mellett, halkan odasúgta:
— Kérek majd egy kis vizet.
A tárgyalóban Nóra becsukta az ajtót, leeresztette a reluxát. András idegesen járkált fel-alá, még mindig dühösen zihálva.
— Na? — szegezte neki. — Megmagyarázod végre, mi ez az egész?
Nóra leült az asztal szélére, és a férjére nézett. Meglepő módon nem haragot érzett, nem is sértettséget — csak végtelen kimerültséget.
— András, három hónapja adtam oda Viktóriának azt a kártyát. Emlékszel, milyen feltételekkel?
— Feltételekkel? — horkant fel. — Azt mondtad, segítesz a húgomnak. Ennyi volt.
— Nem egészen — felelte nyugodtan. — Azt mondtam, nyitok egy társkártyát a számlámhoz, hogy fedezni tudja a szükséges kiadásait. Márk különórái, rezsi, élelmiszer. Emlékszel erre a kifejezésre? „Szükséges kiadások.”
András lehuppant egy székre, karba font kézzel.
— És mi van? Pont erre költött!
— Viktória — Nóra elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást — az első hónapban valóban erre használta. Nézd csak. Július. Sportfoglalkozás: három ezer forint. Szupermarket: hét ezer. Rezsi: öt ezer. Újabb bevásárlás: nyolc ezer. Gyógyszertár: ezer. Teljesen rendben.
— Ugye, hogy igazam van! — ugrott fel András.
— Várj. Augusztus. Látod? Megint különóra, élelmiszer, rezsi. És ez itt mi? Női ruhabolt: huszonhárom ezer. „Terrazza” étterem: tizenkétezer. Szépségszalon: nyolcezer. Aztán még egy étterem, még egy bolt.
Nóra tovább görgetett.
— Szeptember ugyanez. Október még rosszabb. Két hónap alatt több mint kétszázezer forint ment el, amiből a valóban szükséges dolgokra alig hatvanezret költött.
András hallgatott, a tekintete a kijelzőre tapadt.
— Tudod, hol volt Viktória ma reggel, amikor a kártya „véletlenül” nem működött? — Nóra rábökött az utolsó tranzakcióra. — Egy étteremben. Tizennyolcezer forintos számla. Délelőtt tizenegykor. Munkanapon. Szerinted, András, ez luxusreggeli volt, vagy Márknak vásárolt élelmiszert?
— Talán… talán üzleti ebéd — motyogta a férfi, de a hangja megingott.
— Üzleti ebéd? — Nóra felvonta a szemöldökét. — Egy munkanélküli nőnek? Aki másfél éve „állást keres”? Vagy inkább nem is keres?
Visszaült a székére, a telefont az asztalra tette kettejük közé.
— Tudod, mi fáj a legjobban? Nem a pénz. Megengedhetem magamnak, hogy segítsek a családotoknak. A hazugság fáj. Az, hogy hónapokon át minden este azt hallgattam tőled, milyen nehéz Viktóriának, hogy nincs pénze Márk edzésére, lakásfelújításra, télikabátra a gyereknek.
A torka összeszorult.
— Közben pedig éttermekben ebédelt az én pénzemen. És a számokból ítélve nem egyedül.
— Azt akarod mondani… — kezdte András, majd elhallgatott.
— Nem akarok mondani semmit — felelte Nóra csendesen. — Csak tényeket sorolok. Tizennyolcezer forint egy ebédért legalább három fő. Munkanapon, munkaidőben. A húgod nyilván nem állásinterjún volt.
András az arcába temette a kezét. Nóra hosszú idő után először nézte meg igazán a férjét. Mikor öregedett meg ennyire? Vagy ő volt vak eddig? Őszes szálak a sötét hajban, mély ráncok a szája körül, kimerültség a szemében. Egy éve, amikor még az ágyban feküdtek, és a jövőről álmodoztak, egészen más embernek tűnt.
Egy éve minden más volt.
Az egész történet váratlanul kezdődött. Akkoriban Nóra egy tanácsadó cégnél dolgozott, középvezetői pozícióban. A fizetése tisztességes volt, de messze nem kiemelkedő. András egy kisebb vállalkozást vitt: két elektronikai üzletet. Nem dúskáltak a luxusban, de nélkülözniük sem kellett.
Aztán új befektető érkezett a céghez, átszervezések indultak, és Nórának felajánlották, hogy vezesse az egyik új üzletágat. Először megrémült — hatalmas felelősség, embert próbáló terhelés —, de a fizetés… a fizetés négyszerese volt a korábbinak.
András akkor őszintén örült. Ünnepeltek egy kicsit, bontottak egy üveg pezsgőt, terveket szőttek a jövőről, és Nóra abban a pillanatban még nem sejtette, hogy ez az este lesz a kezdet mindannak, ami később lassan, észrevétlenül megváltoztatja az életüket.