…a kanapén pedig Benedek hevert tréningnadrágban, a tévé távirányítója lazán a markában. A kiömlött gyümölcslé tócsát hagyott a szőnyegen, a dohányzóasztalt pedig koszos tányérok és félbehagyott falatok borították, mintha napok óta senki sem törődött volna a renddel.
— Ó, Lilla! — kiáltott fel Benedek túlzó lelkesedéssel. — Gondoltuk, berendezkedünk egy kicsit, amíg meg nem unod. Hely bőven akad.
A valódi sokk azonban a hálószobában érte. Az ágynemű összegyűrve, a komód tetején megszáradt körömlakkfoltok csillogtak, az ékszerdoboznak pedig nyoma sem volt. A helyén egy üres, kekszes fémdoboz árválkodott.
A fürdőszoba sem adott vigaszt: Renáta elnyűtt törölközői lógtak a csapon, az olcsó, édeskés illatú sampon mindent elnyomott, a mosdóban zavaros víz állt.
— Levente! — ordította Lilla, olyan erővel, hogy a falak visszhangozták a nevét.
Egy gyűrött arcú, kimerült férfi lépett ki a szobából.
— Lilla… esküszöm, nem tudtam, hogy elkérik a kulcsot anyától…
— Kulcsot?! — csuklott meg a hangja. — Odaadta nekik a lakásom kulcsát?
Válaszra nem maradt idő. A konyhából Erika bukkant fel, kezében egy gőzölgő fazékkal.
— Drágám, ne kiabálj — csitította. — Csak ideiglenesen rendezkedtünk be. Levente a férjed, a lakás meg hát családi, nem?
Lillát elöntötte a düh, a szédülés is rá tört.
— Ez nem közös otthon. Ez az én tulajdonom. Azonnal mindenki kifelé.
— Ne csinálj jelenetet — szólt közbe Renáta, fel sem nézve a telefonjáról. — Ja, és a kávégépedet eladtuk egy ismerős zálogházban. Szép pénzt adtak érte. Benedek kocsijára kellett.
A mondat úgy csattant, mintha pofont kapott volna. Lilla az előszobába ment, elővette a telefonját, és tárcsázta a 102-t.
— Jó napot, rendőrség? Idegenek tartózkodnak a lakásomban, és elvitték a dolgaimat. Kérem, jöjjenek ki azonnal.
Húsz percen belül megszólalt a csengő. Benedek és Renáta megpróbáltak kiosonni, de a járőrök útjukat állták. Erika „családi ügyről” kiabált, Levente halk alkudozásba kezdett. Lilla kissé hátrébb állt, ökölbe szorított kézzel, és pontosan tudta: innen nincs visszaút a békéhez.
Egy héttel később beadta a válókeresetet. Kártérítést kért a kávégépért, a porcelánkészletért, a szőnyegért és az eltűnt ékszerek értékéért. Erika ellenkérelmet nyújtott be, azt állítva, hogy a lakás „családi vagyon”, és részt követelt Leventének.
A per két hónapig tartott. Lilla bemutatta a házasság előtti adásvételi szerződést, a felújítás számláit, és a károkról készült fotókat. Levente ritkán jelent meg: hol a munkára hivatkozott, hol egyszerűen nem akarta „végignézni ezt az egészet”. Amikor megszületett az ítélet, Lilla nyugodtan olvasta: a házasság felbontva; Leventét nem illeti meg jog a lakásra; a kártérítési igények egy részét a bíróság megítélte.
Aznap este egyedül tért haza. A lakás csendes volt és üres. Új zárak, friss festék, eltűntek az idegen szagok. Feltette a vizet teának, majd leült a konyhaasztalhoz, és hosszú idő után először valódi nyugalmat érzett.
Odabent azonban még parázslott valami: a felismerés, hogy akit teljes szívvel szeretett, gyengébbnek bizonyult annál, mint amilyennek hitte. Nem a rokonok látogatása rombolta le az otthonát — hanem Levente közönye irántuk és a közös életük iránt.