— Mióta dönt az anyád az én lakásomról?! — csattant fel Lilla, a hangja a kiabálás határára sodródott. — Azonnal tüntesd el ezeket! Még ma!
A veszekedés után napokra rátelepedett a lakásra a nyomasztó hallgatás. Lilla szinte menekült otthonról: hajnalban indult, sötétedés után ért vissza, kerülte a közös vacsorákat, és csak a munkába temetkezett. Úgy tett, mintha nem venné észre a feszültséget, amely minden tárgyból és minden pillantásból visszaköszönt.
Egy este azonban, amikor fáradtan hazaért, rögtön tudta, hogy az, amitől rettegett, mégis bekövetkezett. Az előszobában egy öreg, összekarcolt bőrönd árválkodott, a komód tetején pedig ott pihent az ismerős ékszerdoboz, benne a smaragdok hideg csillogásával.
— Levente! — kiáltotta, és a táskát hagyta kicsúszni a kezéből. — Ez meg micsoda?!
— Lilla, kérlek, próbáld megérteni… anya kérte… csak rövid időre — hebegte a férfi.
— Mióta van joga az anyádnak ide pakolni?! — tört ki belőle újra. — Vidd el mindet. Ma.
A doboz azonban maradt. Sőt, néhány nappal később Erika személyesen is megjelent, hogy — ahogy ő fogalmazott — „megnézze, minden rendben van-e”. Nem egyedül érkezett: vele tartott Renáta is. Cipőt egyikük sem vett le.
— Lilla — kezdte az anyós mosolyogva, de a mosoly feszes volt és számító —, remélem, érted, ezek számunkra családi értékek. Azért hoztuk ide, mert benned megbízunk.
— Senki nem kérdezett meg engem — vágott vissza Lilla keményen. — Egyszerűen idehozták, kész tények elé állítottak.
— Ugyan, miért kell így reagálni? — szólt közbe Renáta. — Úgyis készülsz szabadságra, nem? Addig mi lakhatnánk itt a gyerekekkel. Vigyáznánk a dobozra… meg a lakásra is.
Lilla felnevetett, de nevetésében semmi vidámság nem volt.
— Erről szó sem lehet. Senki nem költözik ide. Sem ti, sem a testvéred a gyerekekkel.
Ekkor lépett ki Levente a konyhából.
— Lilla… nem kellene ilyen élesen… ők az én családom…
— És én mi vagyok? — kérdezte halkan, de vágó éllel. — Nem mi ketten vagyunk a családod?
A férfi nem felelt.
A fordulat váratlanul érkezett. Egy péntek este Lilla hazafelé tartott, amikor a ház előtt megpillantotta az ismerős kék Ladát, a nemrég javított, ütött-kopott autót. A volán mögött Benedek ült, a hátsó ülésen dobozok tornyosultak — köztük Lilla kávégépe.
— Mi folyik itt? — kérdezte, ahogy közelebb lépett.
— Ó, Lillácska! — lelkesedett Benedek. — Csak segítünk anyának áthozni pár dolgot! Levente engedélyezte!
Lilla berontott a lakásba. A nappaliban bőröndök, kartondobozok, üvegedények álltak halomban, középen ott virított a smaragdos doboz. Néhány saját holmija eltűnt. Levente a kanapén ült, lesütött szemmel.
— Megengedtél nekik, hogy elvigyék a dolgaimat?! — remegett a hangja.
— Lilla… anya azt mondta, csak átmeneti… sürgősen kellett nekik az autó… zálogba akartak adni ezt-azt…
— Átmeneti?! — csattant fel. — Kipakolják a lakásomat! Ez már nem család, hanem rablás!
A bejárati ajtó akkor csapódott be először olyan erővel, hogy beleremegtek az üvegek. Abban a pillanatban Lilla megértette: nincs visszaút.
Egy későbbi kiküldetésről a tervezettnél hamarabb tért haza. A gép hajnalban landolt, a taxi húsz perc alatt tette meg az utat. A lépcsőházban felfelé menet már a kávé ízét érezte a szájában, és arra gondolt, milyen jó lesz végre a saját ágyában aludni.
Amint azonban kinyitotta az ajtót, minden világossá vált: ez a lakás többé nem az övé.
Az előszobában idegen cipők sorakoztak, játékok hevertek szanaszét, a konyhából harsány nevetés hallatszott — nem Leventéé. Lilla beljebb ment, majd megtorpant: a nappaliban…