Erika nem hagyta annyiban a dolgot, és újabb kérdéssel támadt, amelyben már nem volt semmi burkolt udvariasság: mi lesz akkor, ha gyerekek érkeznek? Az is mind kizárólag Lilla nevén landol majd? Hiszen Leventének is vannak jogai, elvégre egy családról beszélnek. A hangja élesre váltott, követelőzővé, mintha ítéletet hirdetne.
Lillában hirtelen forróság áradt szét, a mellkasát szinte elöntötte a düh. Nehezen, de uralkodott magán.
– Leventének teljes szabadsága van afölött, amit a saját munkájával teremt meg – felelte kimérten. – Ez a lakás viszont az én tulajdonom.
– Jaj, ugyan, meddig lehet még ezt hajtogatni, hogy „enyém”, meg „enyém”? – szólt közbe Renáta éles nevetéssel. – Mi is meghúzódhatnánk itt pár hétig, amíg nálunk tart a felújítás. Úgyis hamarosan szabadságra mész, nem?
Levente hallgatott. És ez a hallgatás Lillát jobban bántotta, mint bármilyen nyílt ellenvetés. Világossá vált számára, hogy a férje családja már most úgy tekint erre a lakásra, mintha a sajátja lenne, Levente pedig eszébe sem jut határokat húzni.
Amikor végre elmentek, Lilla még sokáig ült mozdulatlanul a csendben. Újra és újra lepörgött előtte az este: a gyerekek összetörték azt a cseh vázát, amelyet néhai édesanyja hozott haza évekkel korábban; Renáta gondolkodás nélkül a drága függönybe törölte a kezét; Benedek pedig ráborította a kávét az új szőnyegre. Levente csak legyintett: „Ugyan már, hiszen család.”
Ekkor villant át először Lilla fején, hogy ez a „család” nagyon magas árat kérhet tőle – és nem csupán forintokban mérve.
A következő napok után, azon a bizonyos szombaton döntésre jutott. Nem lesznek többé bejelentés nélküli látogatások. Nyíltan megmondta Leventének: a jövőben csak azok léphetnek be, akiket ő maga hív meg. A férfi bólintott, de a szemében valami nyugtalan árny suhant át. Lilla akkor még nem sejtette, hogy Levente már két oldal között őrlődik.
Eltelt egy hét. Egy este, amikor fáradtan hazaért a munkából, furcsa telefonbeszélgetés közepébe csöppent.
– Igen, anya… megnézem… nem tudom biztosan… Lilla… – Levente félbeszakadt, amikor meglátta őt.
– Mi az, ami ennyire bizonytalan? – kérdezte Lilla nyugodtnak tűnő hangon, miközben levette a kabátját.
– Semmi különös… anya azt kérte, segítsek valamiben… értékbecslés…
– Minek az értékét?
– A családi ékszerekét… – hebegte Levente. – Eladná őket, hogy Benedek vehessen egy autót.
Lilla szemöldöke felszaladt. „Családi ékszerek” alatt ő az smaragdos nyakékre és az antik fülbevalókra gondolt, amelyeket Erika mindig gondosan őrzött, mondván: ezek majd az unokáké lesznek.
– És ebben neked mi a szereped? – kérdezte hűvösen.
– Azt szeretné, ha idehoznám őket megőrzésre… náluk nem biztonságos…
– Nálunk meg micsoda? Széf? – Lilla hangja megremegett az indulattól. – Levente, nem fogok idegen értékeket tárolni! Ez nem bank, és végképp nem azért, hogy később eladják őket a testvéred kocsijára!
Levente valamit motyogott a családi összetartásról, de a beszélgetés lezáratlanul maradt.
Néhány napig fojtott csend uralkodott a lakásban. Lilla korábban indult el, későn ért haza. Egyik este azonban, amikor belépett az előszobába, azonnal megérezte: bekövetkezett az, amitől a leginkább tartott. A sarokban egy régi, kopott bőrönd állt, a komódon pedig ott feküdt az ismerős ékszerdoboz, smaragdokkal teli csillogással.