Lilla a konyha közepén állt, és elégedetten járatta végig a tekintetét az új bútorzaton, amely lágy, tejszín árnyalatban ragyogott. A csempét egy teljes hónapon át válogatta katalógusokból, és most vakító tisztasággal verte vissza a fényt. Minden egyes részletet a saját pénzéből fizetett ki: a konnektoroktól a mennyezeti lámpákig mindaz abból a keresetből származott, amelyet tíz év alatt gyűjtött össze egy építészirodában. Ez az otthon különösen közel állt hozzá. Itt semmi sem volt véletlen: hófehér kőpárkányok, fűtött padló a fürdőben, masszív tölgyfaajtó a hálószobán.
A belvárosi, háromszobás lakásért kemény árat fizetett. Eladta az édesanyja hétvégi házát, minden megtakarítását beleforgatta, és még egy kisebb hitelt is vállalt. Már a második éve élt ebben a térben, ahol minden az övé volt: a falak, a bútorok, sőt még a reggeli kávé illata is, amely betöltötte a szobákat.
Leventével teljesen váratlanul találkoztak. Ügyintézés miatt jelent meg Lilla irodájában egy terv egyeztetésére. Udvarias volt, figyelmesen hallgatott, és könnyedén fenntartotta a beszélgetést. Fél év elteltével már hozzá költözött, újabb négy hónap múlva pedig hivatalosan is összekötötték az életüket. Levente alapvetően szelíd természetű embernek bizonyult, ám néha túlságosan is engedékeny volt – különösen akkor, amikor a családja került szóba.
— Lilla — szólalt meg egy este halkan, miközben gondosan levette a zakóját —, anya szombaton szeretne benézni. Hoztana süteményt.
— Miért csak két nappal előtte mondod? — kérdezett vissza Lilla. — Nekem is vannak terveim.
— Nem maradna sokáig…
— Tudod jól, hogy nem szeretem a bejelentés nélküli látogatásokat. Főleg nem a te édesanyádtól — fordult a mosogató felé, igyekezve palástolni a bosszúságát.
Erika hangos asszony volt, aki rendíthetetlenül hitt a saját igazában. Egy régi házban lakott a város szélén, és sosem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a „családi örökséget” igazságosan kell elosztani. Ez alatt azt a kétszobás lakást értette, amelyet Leventének és az öccsének, Benedeknek kellett volna majd megörökölnie.
Lilla magában csak mosolygott ezen: sem neki, sem Leventének nem volt szüksége bármit is elvenni a rokonságtól. Erika azonban egészen másképp gondolkodott.
Azon a bizonyos szombaton a látogatás korántsem bizonyult rövidnek. Erika nem egyedül érkezett: vele jött Benedek, a felesége, Renáta, valamint két hangos gyerek is. Előzetes szólás nélkül. Amint Lilla ajtót nyitott, a lakást elárasztotta az olcsó parfüm szaga, a hangos beszéd és a rohangáló léptek zaja.
— Jaj, hát itt miért van ilyen… kórházi rend? — szúrta oda gúnyosan Renáta, miközben szó nélkül elsétált Lilla mellett a nappaliba, és a kabátját a kanapéra dobta.
— Mert nálam nem szokás széthagyni a holmikat — felelte Lilla higgadtan.
A gyerekek azonnal felugráltak a kanapéra, a párnákat a földre hajigálták. Benedek cipőben vonult be a konyhába, kivágta a szekrényajtókat, és teát töltött magának.
Erika végigmérte a lakást, tekintetében irigységgel vegyes rosszallás csillant.
— Leventém, csak nézd meg, milyen szépen berendezkedett Lilla… Igazán jól megy a sora ennek a lánynak. Mindent a saját fizetéséből? — kérdezte, különösen megnyomva az „saját” szót.
— Igen, anya — válaszolta Levente röviden.
— És a lakás kinek a nevén van? — folytatta kertelés nélkül, kihallgatássá formálva a beszélgetést.
— Az én nevemen — mondta Lilla nyugodt hangon.
— Értem… és mi lesz akkor, ha egyszer… — kezdte Erika, jelentőségteljesen elhallgatva, mintha a következő kérdésével még nagyobb vihart készülne kavarni.