Eszter visszalépett a nappaliba. Az éjjeliszekrényről felvette Barnabás kulcsait, amelyeket a férfi munkából hazaérve mindig gondolkodás nélkül ledobott. A tenyerében megforgatta a csomót. Súlyos volt, hideg, idegen.
– Akkor most – szólalt meg halkan, és egyenesen a férje szemébe nézett – kifelé. Mindketten.
– Megőrültél, kislány? – förmedt rá Melinda asszony, fel sem állva a karosszékből, csak a szemöldöke szaladt fel a frufruja alá. – Miféle „kifelé”? Az anyáddal beszélsz! Ülj le azonnal, és ne csinálj jelenetet. A gyógyszereid megártottak, teljesen elment az eszed.
Eszter nem válaszolt. Az előszobába ment, leakasztotta a fogasról az anyós vastag, sötét posztókabátját. Az anyag áporodott szagot árasztott: tömjén, régi szekrény és naftalin keverékét – azt a fullasztó bűzt, amely két éve árnyékként követte Esztert ebben a lakásban. Visszalépett a szobába, és egyetlen mozdulattal Melinda asszony ölébe hajította a kabátot. A nehéz ruha tompán csapódott a nő mellkasának.
– Hé! Mit képzelsz?! – sikította Melinda asszony, talpra ugrava. A kabát a földre csúszott, formátlan kupacban. – Barnabás! Látod ezt?! Kezet emel az anyádra! Fékezd meg ezt az őrült nőt!
Barnabás felpattant a kanapéról, zavartan pislogva. Az a kényelmes kis világa, ahol eddig anyja szoknyája és felesége fizetése mögé bújhatott, recsegve omlott össze.
– Eszter, kérlek, elég legyen – nyafogta, és megpróbálta megfogni a nő kezét. – Anyu vendégségben van, mégis hová menjen ilyenkor? Felkaptuk a vizet, előfordul az ilyesmi. Beszéljük meg holnap, nyugodtan…
Eszter úgy rántotta el a kezét, mintha izzó vasat érintett volna.
– Van lakása a város másik végén. Hívok taxit. Öt percetek van. Indul az óra.
– Ez az én otthonom is! – visította Barnabás, hangja hisztérikusan megremegett. – Ide vagyok bejelentve! Nincs jogod kidobni az anyámat! Teljesen megkattantál ezzel az allergiáddal!
– Be vagy jelentve, de a tulajdonos én vagyok – felelte Eszter szárazon, gépiesen, mintha kalapács ütései koppannának. – Egy fillért sem tettél bele ebbe a lakásba. Az én ételemet etted, az én ágyneműmben aludtál, és tétlenül nézted, ahogy az anyád pokollá teszi az életemet. Ma pedig végignézted, ahogy majdnem meghalok. Ennyi volt, Barnabás. Betelt a pohár. Pakolj.
Melinda asszony arca bíborvörösre vált, és előrelépett. A dühtől remegett.
– Te hálátlan dög! – üvöltötte, köpködve a szavakat. – Mi szedtünk fel téged, az árva nyomorultat! Befogadtunk, imádkoztunk érted, te meddő bolond! És most az utcára dobsz minket? Ha nem lennénk, már rég elrohadtál volna a betegségeiddel! Ördög szól belőled! Rendőrt hívok, azt mondom, késsel támadtál ránk! Bezáratlak az elmegyógyintézetbe!
– Hívja csak – lépett közelebb Eszter, egészen az arcába. Alacsonyabb volt és vékonyabb, de olyan jeges, fékezhetetlen düh áradt belőle, hogy Melinda asszony ösztönösen hátrált. – Elmondom majd a mentős papírokat. Elmesélem, hogyan akadályozták az ellátást. A gyógyszereket, amiket kidobott. Azt is, hogyan öntött vizet az arcomba, miközben fuldokoltam. Ez bűncselekmény, Melinda asszony. Segítségnyújtás elmulasztása. Akar börtönt öregkorára? Vagy azt az intézetet, amivel engem riogat?
Az anyós megmerevedett. Szeme ide-oda cikázott, mérlegelt. Rájött, hogy a megszokott zsarolás többé nem működik. Az áldozatnak fogai nőttek.
– Pakolj, Barnabás – sziszegte mérgezett hangon. – Nincs keresnivalónk ebben a fertőben. Hadd dögöljön meg itt egyedül. Isten mindent lát, majd megbünteti. Még könyörögve fog visszakúszni.
Barnabás idegesen rohangált, kapkodva dobálta holmiját a sporttáskába: töltő, farmer, laptop. Mérges, riadt pillantásokat vetett Eszterre.
– Meg fogod bánni – motyogta. – Beteg vagy. Anyának igaza volt. Te tetted tönkre a családot. Egy marék mogyoró miatt!
Eszter karba tett kézzel állt a szoba közepén, és némán figyelte a kapkodó menekülést. Nem érzett fájdalmat, sem sajnálatot az elvesztegetett évekért. Csak undort, mintha csótányok szélednének szét a felkapcsolt fényben.
– A cipő – szólt utánuk, amikor az előszobába értek.
Melinda asszony nehézkesen húzta fel a csizmáját, közben átkokat szórt.
– Rád rohadjon minden! Fulladj meg a saját mérgedben! Kígyó! Elraboltad a fiamat, most meg kidobod, mint egy kutyát! Ne félj, Barnabás, találunk neked rendes, egészséges, vallásos nőt! Ez meg rohadjon el!
Eszter kitárta az ajtót.
– Kifelé – mondta röviden.
Barnabás az ajtóban megtorpant. Egy pillanatra mintha bizonytalanság villant volna a szemében.
– Eszter… talán…
– Kifelé! – ordította úgy, hogy visszhangzott a lépcsőház. – A kulcsokat a szekrényre!
Barnabás megrándult, a kulcsokat a földre vágta, majd kirohant, ahol anyja már igazgatta a sapkáját.
– Menj csak, fiam – harsogta Melinda asszony az egész emeletnek. – Ne nézz vissza erre a fertőre. Az Úr megmentett minket.
Eszter egy másodpercig nézte őket: férje görnyedt hátát, az anyós monumentális alakját, aki még a lépcsőn is keresztet vetett az ajtóra, mintha lezárná a poklot.
Nem szólt semmit. Hátralépett, és minden benne maradt feszültséggel bevágta a nehéz fémajtót.
A zárak csattanása lövésként hasított a csendbe. Egy fordulat, kettő, a retesz. Katt.
A lakást csend töltötte meg. Nem nyomasztó, hanem sűrű, biztonságos csend. A sült hagyma szaga még ott lebegett, de már friss huzat keveredett bele az ablak felől.
Eszter a doorhoz támaszkodott, lassan lecsúszott a földre. A lábai feladták. Ugyanazon a szőnyegen ült, ahol egy órája majdnem meghalt, de most minden más volt. Felvette Barnabás kulcsait, a tenyerébe zárta őket.
A légzés még fájt, de a levegő akadálytalanul járt. Senki nem imádkozott fölötte. Senki nem „segített”. Egyedül volt. Teljesen egyedül. És először három év házasság után megértette: ezt hívják életnek. Mosolygott – fáradtan, sós ajkakkal. Túlélte. A többi pedig csak szemét, amit épp most vitt ki.