A konyha felől élénk edénycsörgés és piruló hagyma szaga szivárgott be. Melinda asszonyt a történtek láthatóan egy cseppet sem hozták zavarba: vacsorát készített, miközben valami egyházi dallamot dúdolt magában. Ez a békés, otthonos mormolás most ijesztőbbnek hatott Eszter számára, mint bármilyen mentősziréna. Az anyós szemében az ügy már le volt zárva: a „rossz” ki lett űzve, a meny életben maradt, tehát az eszközök beváltak.
Barnabás leült mellé a kanapéra. Kerülte a tekintetét, a takaró rojtos szélét gyűrögette, és szánalmas benyomást keltett. De ebben az önsajnálatban nem volt megbánás, csupán rettegés attól, hogy a megszokott, kényelmes rend megrepedhet.
– Eszter, na… hogy vagy? Elmúlt már? – óvatosan a vállára akarta tenni a kezét, de Eszter alig észrevehetően összerezzent, mire a férfi tenyere a levegőben maradt. – Ne haragudj anyára. Ő más korosztály, más elvek. Jó, kicsit túlzásba vitte a gyógyszerekkel, de hát megesik az ilyesmi. Szeretetből csinálta. Láttad, mennyire aggódott érted.
Eszter lassan felé fordította a fejét. A nyaka még sajgott, a bőre égett. Úgy nézett Barnabásra, mintha először látná igazán. Az a férfi, akihez három éve hozzáment, mintha eltűnt volna. A helyén egy puhány, gerinctelen alak ült, aki fél órával korábban kész lett volna végignézni a halálát, csak nehogy ellentmondjon az anyjának.
– Szeretetből? – kérdezett vissza halkan. A hangja rekedt volt, idegen. – Kidobta a gyógyszereimet. Feltartotta az orvosokat. Barnabás, majdnem meghaltam az előszobában. Fel tudod fogni, hogy ez… nem normális?
A férfi arca megrándult, mintha fogfájás nyilallna belé.
– Ne túlozz már… „meghaltam”, „nem normális”… Végül minden rendben lett. Kijöttek az orvosok, kaptál injekciót, most már jól vagy. Anya szerint csak egy pánikroham volt, ami ráerősített. Az idegeidet kellene kezelni, Eszter. Mostanában feszült vagy, hát a tested is jelzett. Az a mogyoró csak ürügy volt.
Ekkor Melinda asszony lépett be a szobába, törölközővel a kezében. Arca kipirult, sugárzott róla az elvégzett munka öröme.
– Na, magához tért a beteg? – huppant le a fotelbe, terpeszkedve. – Hála az Úrnak. Mondtam én Barnabásnak, hogy semmi komoly: fekszik egyet, elgondolkodik a lelkén, aztán elmúlik. Ezek a kuruzslók meg csak össze-vissza szurkálták a vénáit. Megnéztem az ampullákat, amiket itt hagytak – csupa vegyszer, méreg. A máját tették volna tönkre.
Eszter pislogás nélkül nézett rá. Odabent, a napfonata táján a félelem és a sértettség helyén lassan kialakult valami kemény, jeges tisztaság. Megértette, hogy vitatkozni értelmetlen. Egy kannibálnak nem lehet elmagyarázni, miért rossz embereket enni, miközben épp a lábadat rágja. Ezek nem a családja. Biológiai veszélyforrások. Egy vírus, amely beköltözött az otthonába, az életébe, és most a gazdatestet akarja elpusztítani.
– Melinda asszony – szólalt meg halkan –, maga tényleg úgy gondolja, hogy helyesen cselekedett?
– Hát hogyne! – emelte fel büszkén az állát az anyós. – A lelkét mentettem. A test mulandó, ma fáj, holnap a föld alatt van. De ha maga pirulákban bízik, nem az Úrban, akkor annyit is ér az élete. Azokat a sprayket meg tablettákat lehúztam a szemétledobón, keresztet vetettem utánuk. Ne legyen kísértés. És látja? Él! Azt jelenti, az anyai ima erősebb, mint a maga tudománya.
Barnabás lelkesen bólogatott.
– Látod, Eszter? Anya csak jót akar. Felejtsük el ezt az estét, mintha rossz álom lett volna. Vacsorázunk, pucoltam krumplit…
Eszter egyikükről a másikra nézett. Anya és fia. Egyetlen zárt rendszer, amelyben nem marad hely egy harmadik embernek. Eszébe jutott, ahogy Barnabás a falnál állt, zsebre dugott kézzel, miközben ő fuldoklott. Nem azért nem hívott mentőt, mert ne tudta volna. Hanem mert kényelmetlen lett volna szembemenni az anyjával. Egyszerűbb volt hagyni, hogy a felesége meghaljon, mint kibírni öt perc veszekedést.
– Elfelejtjük – ismételte meg Eszter. A szóban nem volt beleegyezés, csak ténymegállapítás. Valóban el akarta felejteni őket. Örökre.
Óvatosan felállt. A lába remegett, szédült, de kihúzta magát. A testi gyengeséget lassan elnyomta egy belül növekvő, szinte vad erő – az önfenntartás ösztöne.
– Hová mész? – kérdezte Barnabás gyanakodva. – Feküdj vissza, pihenj.
– A mosdóba – vágta rá röviden.
Bement a fürdőszobába, reteszre zárta az ajtót, és megnyitotta a hideg csapot. A tükörből puffadt, vörös foltos arc nézett vissza rá, kócos haj, őrült tekintet. De ezekben a szemekben már nem ült áldozatság.
Megmosta az arcát, mintha le akarná mosni magáról a „szentelt vizet”, amivel az anyós lelocsolta. Kinyitotta a szekrényt. A polc, ahol korábban a gyógyszerek sorakoztak, üres volt. A hiány nem rémisztette meg. Jelképpé vált: a hely felszabadult. Már csak a többi szemetet kellett kivinni.
Visszatért a szobába. Melinda asszony időközben bekapcsolta a tévét, hangosan kommentálta a híreket, szidva a mai fiatalság erkölcseit. Barnabás a telefonját nyomkodta, nyilván azt gondolva, hogy a válság elmúlt.
Úgy viselkedtek, mintha ők lennének itt az urak. Abban a lakásban, amelyet Eszter még a házasság előtt, a saját pénzéből vett. Abban az otthonban, ahol ő fizette a hitelt, miközben Barnabás „önmagát kereste”, és háromhavonta munkahelyet váltott. Előbb a véleményét szorították ki, aztán a szokásait, most pedig magát az életét próbálták.
– Gyertek enni! – utasította őket Melinda asszony a képernyőt bámulva. – Kihűl minden. Eszterkém, neked is enned kell, erősödnöd. Csak kenyeret ne, azt nem szenteltem meg.
Eszter az ajtófélfának támaszkodva állt. Érezte, ahogy a dEXAmetazon mesterséges, kemény energiával tölti fel. Nem volt szüksége ügyvédekre, rendőrökre, hosszú beszélgetésekre határokról és lélektani játszmákról. Egyetlen dolga volt: megtisztítani a területét. Fertőtlenítés. A paraziták eltávolítása.
Az órájára pillantott. Negyven perc telt el a mentők távozása óta. Elég idő, hogy összeszedje magát.
– Barnabás – szólította. A hangja sima volt, rezzenéstelen. – Állj fel.
– Minek? – emelte fel a fejét mosolyogva. – Gyere, Eszti, együnk. Anya fasírtot sütött, a kedvenced.
– Állj fel – ismételte, és ebben a két szóban volt valami, amitől a mosoly úgy csúszott le a férfi arcáról, mint egy olcsó matrica.
Lassan felkelt. A levegő megfeszült, sűrűbbé vált, mint a roham idején. Melinda asszony is feléjük fordult, ajkát rosszallóan összeszorítva.
– Mit parancsolgatsz? – mordult fel. – Üldözöd a férjedet. Ülj le, nyugodj meg.
– Nyugodt vagyok, Melinda asszony – mondta Eszter, majd az előszoba felé lépett, kitárta a bejárati ajtót, és a lépcsőház hideg levegője betört a lakásba, elnyomva a sült hagyma és a gyertyák fülledt szagát. – Teljesen, tökéletesen nyugodt vagyok.